Hív a szülőfalu, Réte

Réte. Tamási Áron írja az Ábel a rengetegben című regényében: „Az ember célja a világban, hogy valahol otthon legyen benne.” Talán éppen ez a bizonyos „cél” indított néhány elköltözött volt diákot arra, hogy összefogva pár „hazaival” megszervezzék tizenhat évvel ezelőtt az első Rétei Bejáró Öregdiákok Találkozóját. Ritka egy találkozó volt, mert ilyenről nem hírlett sem előtte, sem azóta.

A találkozó olyan sikeres volt, hogy nyolc évvel később, 1996-ban megrendezték a másodikat, és kétezerben a harmadikat is. Most, augusztus közepén pedig a negyediket.

Ezeken a találkozókon az eredetileg meghívott negyven személynek – akiknek a címét sikerült megszerezni – úgy a fele jelenik meg a közelebbi és távolabbi vidékről. Jönnek a szomszédból (Szencről), Pozsonyból és környékéről, Komáromból és Magyarországról (Budapest, Gödöllő), de van, aki a két utóbbira egész Kanadából látogatott haza, hogy találkozhasson ifjúsága barátaival.

A találkozó hivatalos része most is az ősi, legalább háromszáz éves, „huszita házként” ismert iskolában volt. Minden úgy zajlott, mint egy szokásos érettségi találkozón, pedig hát nem az, mert a résztvevők különböző iskolákban, különböző években (a második világháború előtt, alatt vagy közvetlenül az után) jártak el a faluból „tudományt szerezni”.

A katedrán Béni ült, a helybeli szervezők egyike, aki a megjelenteket üdvözölte, a meghívott és el nem jött vendégeket igazolta, a találkozót megnyitotta. Mellette ült „segédje”, Feri, aki a tanári noteszból (az eredetileg meghívottak jegyzékéből) ellenőrizte a jelenlétet. Sajnos, sok név után a „jelen” helyett, a szomorú bejelentés hangzott el: meghalt vagy – jobb esetben – beteg, nem jöhetett el.

A jelenlévők aztán olyan sorrendben, ahogyan ültek, beszámoltak arról, mi történt velük a négy évvel ezelőtti előtti, harmadik találkozó óta. Négy év alatt – az ő korukban (75-85 év) már nem sok minden történhet, de azért mindenkinek volt miről beszámolnia. Csak néhány példát említve: Peti, a legidősebb, még tavalyig szaktanácsadó volt a tehetséges diákok gondozásánál, amiért – nem először – idén is kitüntették. Ferinek a faluról írt monográfiája után tavaly kiadták ifjúsági regény formájában megírt életképét a faluról a múlt század első harmadából. Az egyik, Zoli lakhelye önkormányzatánál irányítja az építési ügyeket. Feri, a „fogász” olyasmit pótolt, ami már nagyon régen hiányzott a faluban: saját költségén emlékoszlopot állíttatott a két világháborúban hősi halált halt földijeinknek. Dodó, az „örökifjú”olyan szilváskertet alapított és gondoz, amelynek termékeit a határon túlról is keresik (mintát is hozott, szilvából és szilvóriumból is). De majdnem mindenki valamivel tevékenykedik. Ha mást nem: kertészkedik. Ha mást nem: kertészkedik, és a kitermeltekkel gazdagítja saját, gyermekei és unokái konyháját.

A beszámolók végén megvallatták a községi önkormányzat jelen lévő képviselőjét is arról, mi említésre méltó történt a községben az utóbbi négy év alatt. Megtudták, hogy befejeződött az ivóvíz bevezetése, és így a gáz után az egészséges víz is bent van a faluban. Most már csak a csatornázást és a szennyvíztisztítást kell megoldani, ha lesz rá fedezet.

Szóba került az is, hogy közeleg a község első ismert írásos említésének kerek, 750. évfordulója. Ez már nyolc évvel ezelőtt is aktuális volt (740. évforduló), akkor azonban pénzhiány miatt elmaradt. Csak az „öregdiákok” emlékeztek meg róla az éppen akkor tartott „millenneumi” Csemadok-műsoron. Most, két év múlva az igazán kerek 750. évforduló lesz esedékes. Az ilyen kerek évfordulót kár volna meg nem ünnepelni. Ennek a remélt ünnepségnek az apropóján született meg a döntés, hogy a következő találkozót nem négy, hanem két esztendő múlva, 2006-ban szervezik meg.