Gömörben lassan ködbe vész a pásztorkodás

„Korábban juhnyájat terelgettem, most teheneket őrzök, de a juhokhoz is megtartottam a kutyát. A mai világban sohasem tudhatja az ember.” A szerző felvételeHegynek fölfelé taposok, kerülgetem a vaddisznótúrást meg a tehénlepényt. Az utóbbiról egyik városi ismerősöm jut eszembe, aki egy alkalommal tehénlepényt látva felkiáltott: „milyen hatalmas, egészséges tehénlepény, micsoda kuriózum!” Hát errefelé nem az.

A nagy csöndben messzire hallatszik a kolompszó. Arrafelé baktatok, ahonnan a kolomp szava hangzik. Körvonalazódik előttem a csorda. A fiatal pásztor a keskeny ösvényen álldogál, amelyet a tehenek tapostak ki a domboldalon. Érkezésemre a két pásztorkutya élénk csaholásba kezd, a gazda szavára azonban elhallgatnak.

A huszonhét éves Kati Sándor nyolcéves korától terelgeti a nyájakat. Az almágyi alapiskolában már alig várta az órák végét, sietett haza; a délutánokat többnyire nevelőapjával töltötte, aki több száz juhot őrzött a közeli dombokon. Mellette tanulta ki a pásztorkodás tudományát. Mert bizony tudomány a pásztorkodás, érteni kell a jószághoz. Sanyi szerint a juhászkodást csak fiatalon érdemes kezdeni. Azt mondja, negyvenéves kezdőből soha nem lesz jó juhász.

Amikor nevelőapjának más dolga akadt, a nyolcéves fiú egyre többször maradt egyedül a nyájjal. Kezdetben nehéz volt a dolga, mert a kutyák nem hallgattak rá, az ő szavára nem fordították vissza a tilos felé tartó jószágot. „Amikor a hajtó kutyánk lekölykezett, az Öregem meghagyott nekem egy kiskutyát – emlékezik Sanyi. – A kutya a pásztor munkatársa. Nagyon sokat kell vele kölyökkorában foglalkozni, amíg megbízható segítővé válik. A kutyatanítás időigényes, sok türelem kell hozzá, de én nagyon szeretem. Jelenleg öt kutyám van, ebből kettő, a puli és a pumi törzskönyvezett.”

„A tanuló kutya addig van együtt a tapasztaltabbal, amíg nem kezd el hajtani – magyarázza a pásztor. – Amikor elindul, csak a fiatalabbat viszem és hagyom, birkózzon meg a feladatokkal. Ha tapasztaltabb kutyával hagynám, csak annyit tanulna meg, amennyit az tud, vagy annyit sem. Nem figyelne a vezényszóra, csak az idősebb kutyát követné. A juhokhoz korábban, a tehenekhez később viszem ki a fiatal kutyát, a marha keményebb állat, mint a juh, még kárt tenne benne. Korábban juhnyájat terelgettem, most teheneket őrzök, de a juhokhoz is megtartottam a kutyát. A mai világban sohasem tudhatja az ember”.

Sanyi az alapiskola elvégzése után asztalosnak tanult, és a füleki bútorgyárban helyezkedett el. A gépsorok mellől sokat gondolt a pásztorkodásra, amelyre egyre kevesebb lehetősége akadt. A katonaság után már csak rövid időre tért vissza a gyárba, elszegődött juhásznak. Pedig az asztalosság a pásztorkodáshoz képest úri szakma, állítja Sanyi, mert a gyári munkásnak délután véget ért a napi munkája, de a pásztornak nem, mégsem cserélne volt osztálytársaival. „Manapság elismerésnek számít, ha munkát kínálnak valakinek – magyarázza a fiatalember. – Ha megszűnne a munkahelyem, nem lenne gond az elhelyezkedéssel. Szinte hetente keresnek fel jobbnál jobb ajánlattal különböző mezőgazdasági társulások és a környékbeli maszekok.”

Gömörben az elmúlt tíz-tizenkét év során hihetetlen mértékben csökkent az állatállomány, de még nagyobb mértékben a pásztorok száma. A pásztorkodás csupán néhány embert érdekel. Ez az a szakma, amelyet nem szabad és nem is lehet csak pénzért csinálni. „Bár időnként szeretném megmutatni, hogy asztalosnak sem vagyok utolsó, mégsem vágyom vissza a tanult szakmámhoz – vallja Sanyi. – Pedig a pásztorbot elkészítésén kívül másban a tanultaknak évek óta nem veszem hasznát. Beszélgettem fiatalokkal, azt mondják, azért nem állnak be pásztornak, mert szerintük unalmas szakma, meg ahol állat van, ott a baj csőstül jön. Igaz, hogy a juhásznak nagyon kell ügyelni a bárányokra, a csordásnak pedig a kisborjúkra, mert a fiatal állatok elalszanak a legelőn, ha rájuk süt a nap. Figyelni kell a legelő összetételét, de az a legrosszabb, ha a nagy szárazság miatt kevés a fű. A pásztor örül, ha megdicsérik a gondjaira bízott jószágot. Persze csak akkor, ha azok valóban szépek és kerekek. De, ha nincs jó legelő, nem tudja megmutatni, milyen ügyes valójában. No, ez a legrosszabb, ami érheti az embert.”

Sanyi nem foglalkozik időjóslással, mint a régi pásztorok, a zsebrádióján hallgatja az időjárásjelentéseket. Újságot is hord magával, érdekli az ország helyzete és az, mi történik a nagyvilágban. Kolompokat gyűjt, odahaza legalább annyi kolomp, csengő és pergő maradt, mint amennyit aznap a tehenek nyakába akasztott. Azt mondja, a kolompzúgásból tudja, mit csinál a nyája, akkor is, ha nem látja a teheneket. Lusta állatra soha nem köt kolompot.

Déltájban a csordából már csak néhány tehén legel, a többi egy helyben áll egy ideig, aztán lepihennek. A pásztor körbetekint. „Fordíts vissza amonnan!” – hangzik a parancs. A kutya tekintetével a fiatalember mutatóujját követi, majd meglódul. Amikor visszatereli a tehenet, a pásztor szemébe bámul, mintha elismerést várna. Boldog, amikor gazdája megsimogatja bozontos fejét.