Gólok, pofonok, másodpercek

A vasúti rendőrök nem csak tányérsapkában és szürke egyenruhában járnakSomogyi Tibor felvételeVonaton ülök, újságot olvasok. A kupé ajtajában megjelenik két vasúti rendőr, egy nő és egy férfi. Végigkísérnek az egész vonaton, amerre elhaladunk, mindenki ránk néz, nem fejeződnek be a mondatok. Végignézek magamon, igyekszem nem kábítószerárus vagy csecsenföldi menekült benyomását kelteni. Szinte hallom, ahogy az utasok összesúgnak: „Vajon mit követett el?”

Egy üres első osztályú kupénál megállunk, a nő előzékenyen kinyitja az ajtót, leülünk. Mindketten elővesznek egy kis könyvecskét, valamit belefirkantanak. Beszélgetni próbálok, megkérdezem, milyen a munka, miért megy az ember vasúti rendőrnek. A nő elneveti magát: „Tudja, nem akarok egy íróasztal mögött gubbasztani.” Öt éve dolgozik, még mindig nem unta meg. Azt mondja, mindig történik vele valami érdekes. Megkérem, mondja el a legérdekesebbet. Megvonja a vállát. „Tulajdonképpen sokkal érdekesebb történt az egyik kollegámmal, télen. Találtak két embert a kocsi tetőterében. Szinte hihetetlen, hova képesek elbújni a menekültek. Képzelje, annyi helyük sem volt, hogy megforduljanak. Az lett a vesztük, hogy nem bírták a hőséget, a végén elkezdtek dörömbölni, de már annyi erejük sem volt, hogy előbújjanak, úgy kellett őket kirángatni. Mezítláb voltak, de el sem tudom képzelni, hogyan tudták lehúzni a cipőjüket, a zoknijukról nem is beszélve. Valószínűleg addig fészkelődtek, amíg sikerült kibújniuk belőle. Hajtja őket valami, készek mindent kockára tenni. Nagyon veszélyes helyekre is elbújnak, például a két kocsi közötti zugba. Elég egy rossz mozdulat, és a kerekek között találják magukat” – mondja. Számításba jöhet még a kocsi alváza, román vagonoknál pedig az ülés alatti rés. Ezt viszont már Dalibor Gettlertől, a vasúti rendőrség Nagyszombati Területi Igazgatóságának igazgatóhelyettesétől tudom meg. „Higgye el, nincs könynyű dolgunk, de nem panaszkodhatunk, a statisztikák szerint sikeresen dolgozunk. Az esetek több mint ötven százalékát sikerült felderítenünk” – sorolja. Megkérdezem tőle, melyek a legproblematikusabb vasútvonalak Szlovákiában. Elgondolkodik. „A főbb vonalak, tehát Zsolna–Pozsony. Vagy a Párkány–Érsekújvár–Pozsony–Jókút vonal. Szinte futószalagon jönnek az esetek a nagyobb vasúti csomópontokban, a határátkelőhelyeken és a nagyvárosokban. Főleg Pozsonyban.”

Erről néhány óra múlva saját szememmel is meggyőződhetem. Összesen öt percet töltöttem a vasúti rendőrség központjában a pozsonyi Főállomáson, amikor „futószalagon” megérkezett egy eset. Tényleg különleges eset volt. Magas, sovány, borostás, dőlt belőle az alkohol, alig állt a lábán. Minden lépésnél feljebb csúszott az inge, és lejjebb csúszott a nadrágja. „Az úr itt sztriptízt csinál nekünk” – mondja kedélyesen egyik kísérője, egy fiatal vasúti rendőr.

„Ilyet bármikor láthat, elég, ha kiül a Főállomás peronjára” – bólogat egy nappal később az előbb említett rendőrnő. Megkérdezi, hova utazom. Néhány mondatban elmesélem, hogy egy nappal azelőtt találkoztam a területi igazgatóság igazgatóhelyettesével. Ő javasolta, hogy ha valóban látni akarom, mire képesek a vasúti rendőrök, menjek el a szombati Trencsén–Slovan mérkőzésre. Előtte is, utána is szokott lenni egy kis csetepaté a vonaton, a vasútállomáson. „Az emberek néha csodálkoznak, hogy miért áll néha olyan sok vasúti rendőr az állomásokon. Tudja, az utasoknak és nekünk is az a legjobb, ha unatkozhatunk. A főváros környékén azonban mindig történik valami” – teszi hozzá hivatalos hangon. Mivel csak a saját területét, azaz Nyugat-Szlovákia délnyugati csücskének viszonyait ismeri részletesen, azt javasolja, hogy a vasúti rendőrség szóvivőjénél érdeklődjek. Jozef Búranský nagyon készségesen válaszol. „Leginkább Kelet-Szlovákia, azaz a vasúti rendőrség szempontjából a Kassai Területi Igazgatóság működési területe a legproblémásabb. Második helyen áll a Nagyszombati Területi Igazgatóság, aztán Zsolna, és végül Zólyom. Természetesen a bűnözők tevékenysége Pozsonyban a leglátványosabb, aztán Kassán és Zsolnán. A legtöbb lopást a Pozsony–Zsolna–Kassa vonalon követik el” – magyarázza a szóvivő. Dalibor Gettler szerint azonban a bűnözőknek maguk az utasok is segítenek. „Az emberek figyelmetlensége miatt történik a legtöbb lopás” – mondja hivatalosan az igazgatóhelyettes. Ezt a szóvivő is alátámasztja. „A vasúti rendőrség statisztikái szerint a lopások 90 százalékáért maguk az utasok felelősek, ugyanis csomagjukat, irataikat, értékeiket felügyelet nélkül hagyják, gyakran az egész út alatt, amikor az étkezőkocsiba mennek, vagy a folyosón beszélgetnek, azzal nem is törődve, mi történik körülöttük” – magyarázza Jozef Búranský. Szintén Dalibor Gettlertől tudom meg, hogy mindezek ellenére nagyon hatékonyan dolgoznak. Összehasonlításképp: „Csehországban megszüntették a vasúti rendőrséget, helyette létrehoztak az állami rendőrségen belül egy osztályt, amely csak a vasút területén működik, tehát a belügyminisztérium irányítása alatt. A cseh kollégák szerint azóta négyszáz százalékkal megnőtt a bűnözés” – mondja az igazgatóhelyettes. Jozef Búranský hasonlóképpen vélekedik: „A jelenlegi rendszer nagyon megfelelő számunkra. A vasúti rendőrség egy önálló fegyveres testület, csak a vasutak területén működik. Érdekesség, hogy független a közigazgatási felosztástól, tehát nincsenek például kerületi központjai.” Dalibor Gettler magyarázatából kiderül, hogy a felosztásnál a vasútvonalak, a vasúti csomópontok helyzete volt a mérvadó. „A távközlési tárca hatásköre alá tartozunk. A vasúti rendőrség legfőbb irányító szerve a főigazgatóság – az állami rendőrségnél ez megfelel az országos rendőr-főkapitányságnak. Négy területi igazgatóságunk működik Nagyszombatban, Zsolnán, Zólyomban és Kassán – ez megfelel az állami rendőrség kerületi kapitányságainak. Minden egyes területi igazgatóságot körzetekre osztottak, hasonlóan a járási rendőrkapitányságokhoz” – sorolja az igazgatóhelyettes. Megkínál ásványvízzel, miközben megjegyzi: „Eléggé problémásnak tekinthetőek a határátkelőhelyek, nagyon sokan járnak külföldre dolgozni”. Elneveti magát, amikor megkérem, árulja már el, melyik a legproblémásabb terület. „Nézze, nagyon sok mindenre kell felügyelnünk. Képzelje csak el, hogy a hadsereg útnak indít egy robbanóanyaggal megrakott kocsit. Tudnunk kell, mikor, melyik szerelvénnyel indul, mikor érkezik, biztosítanunk kell az útját. Oda kell figyelni” – mondja bólogatva.

„Igen, ezt a kaland-ízét lehet szeretni” – mondja ismét a rendőrnő, már a vonaton. Elárulom neki, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalóm nincs Trencsénben, nem vagyok valami nagy focidrukker, csak arra vagyok kíváncsi, hogyan bírnak el a vasúti rendőrök egy csorda szurkolóval. Nagy szemeket mereszt, órájára néz. Fél kettő, a meccs ötkor kezdődik. „Nem jött túl korán?” – kérdi bizonytalanul.

Nem jöttem túl korán. Két óra körül már teljes hangerővel folyt az anyázás a trencséni vasútállomás környékén. „Slovan, Slovan!” – skandálják a feltűnően rövid hajú fiatalok két pohár sör között az állomásépület melletti csehóban. A városközpontban hasonló látvány fogad. „Várjatok, én ide bemegyek” – mondja egy zavaros szemű fiatal egy szolidnak látszó étterem bejárata előtt. „Éhes vagy?” – kérdezik tőle szintén rövidre nyírt hajú társai. „Nem, csak hugyoznom kell” – böffen ki a fiúból. A főút mellett áll egy másik csoport, helyesebben dülöngél, ahogy elmegyek mellettük, félreismerhetetlen szag csapja meg az orromat, öklendezés hallatszik. „K..rva trencséniek!” – üvölti minden előzmény vagy átmenet nélkül az egyik testes szurkoló. Rossz előérzetem támad, amikor elhúz mellettünk egy rendőrautó. Még nem szirénázik, de a villogóját már bekapcsolta.

Kerítésen innen gólok, kerítésen túl pofonokTASR-felvétel Nagyon hideg van, fúj a szél. Didergünk a sorban. Fogalmam sincs, hány bejárata van ennek a stadionnak, véletlenül keveredtem a trencséni szurkolók közé. Terelnek bennünket, mint a birkákat. Az üvegablak mögött ülő hölgy egykedvűen tépi a jegyet, adja a visszajárót, nem kérdez semmit. „Állóhely, harminc korona” – olvasom a belépőjegyen. Mivel volt gyerekszobám, vagy csak egyszerűen gyáva vagyok, nem bújok át a nyilván drágább fedett tribünbe, megállok a lépcsőzetesen kialakított lelátón. A túloldalon észreveszem a Slovan-drukkereket. A kék-fehér csíkos zászló nyilván a csapaté, a Slovan feliratot én is el tudom olvasni, de lapzártáig nem tudtam meg, miért került oda az angol lobogó a kerítésre. Vagy inkább a ketrec falára? Akárhogy is nézem, nem látok semmiféle bejáratot a Slovan-szurkolóknak elkerített területre. Néhány feketébe bújt városi rendőr áll a kerítésen kívül. „Kérjük a Slovan rajongóit, hogy civilizált ember módjára viselkedjenek a stadionban, csak a futballra koncentráljanak” – szólt a hangosbemondóba egy férfihang már az első félidő tizedik percében. Sorozatban durrogtak a petárdák. És persze: „K..rva trencséniek!”. Elbizonytalanodom, most inkább a Slovannak drukkoljak-e félig-meddig pozsonyiként, vagy inkább a sokkal szolidabb, de pocsékul játszó trencsénieknek? Miközben ezen gondolkozom, egy jókora benyálazott szotyolahéj landol a mellettem álló idősebb férfi kabátján: egy fiatal trencséni gubbaszt felettünk a korláton. Látszik rajta, hogy dühös, teljesen vörös az arca. Végül nem bírja tovább, elüvölti magát: „Ti k..rva pozsonyiak, k..rva zsidók, k..rva magyarok!” Körülöttem mindenki helyesel. Másik szomszédom, egy nyugdíjas korú férfi szintén magáról megfeledkezve üvöltözik, az előbb még buzgón tunkolta a kenyérhéjat a mustáros zsírba, most jobb kezében egy fél sült kolbászt tartva hadonászik. „K..rva pozsonyiak!” – kiáltják most már egyre többen, körülöttem mindenki tűzbe jön, legszívesebben elmenekülnék, ennek már régen semmi köze sincs a focihoz. Miért is jöttem ide? „K..rva trencséniek!” Hát ezért. Ezt kiabálja egy kopaszra nyírt, huszonéves fiú, szemben a trencséniek üvöltő csordájával. Mindenki megdermed. Groteszk a látvány: egy mindenki ellen. A fiú kissé bátortalanul, de azért ütemesen anyáz a trencséniekre, a trencséni szurkolótábor kellős közepén. Egy férfi végre kapcsol, kifújja a füstöt, eldobja a cigarettavéget, odabilleg, jókora nyaklevest sóz le a kopasznak. Mintha mindenki csak erre várt volna, fiatalok és idősek, férfiak és nők, rávetik magukat a verekedő bolyra, a kiabáló fiú szinte eltűnik. A csata távolról sincs eldöntve, még több kopasz szalad be, egymást csépelik mellettem az emberek. Hirtelen kutyaugatást hallok, ész nélkül kapaszkodom a korlátra, megpróbálok felmászni a lelátó következő szintjére. Megfordulok, kissé kiakaszt a látvány, most a rendőrök püfölnek mindenkit. Nem tudom, mi a pontos elnevezése, lehet, hogy a testületben nem baseball-ütőnek hívják, de nagyon hasonlít rá. Perceken belül mindenkit kirángatnak, ahol az előbb álltam, most ketten néznek egymással farkasszemet. Mindkettő kopasz. Az egyik rendőr, a másik szurkoló. Nagyjából egyidősek lehetnek. Állnak, egymásra meredve, nem mozdulnak. Két biztos pont a kavarodásban. A szurkoló kapcsol először, fennhangon, de minden indulat nélkül, monológszerűen elsorolja, mit gondol a rendőr családjának nőtagjairól. A következő percben már a földön fekszik, a fejét védi, hogy ne érjék az ütések. Egyik cipője lerepül, épp a lábam előtt ér földet, ide érzem a szagát. A pályán közben folyik a mérkőzés, de senkit nem érdekel, a kamerák, fényképezőgépek egyre csak a tőlem néhány lépésre folyó verekedést lesik. Két perc múlva visszamászhatok az eredeti helyemre, a mérkőzésnek azonban nincs még vége. A vasútállomáson érezhető a feszültség, a Slovan-drukkerek szó nélkül figyelik, ahogy a csapat kommandós végigvonul előttük. Megérkezik értük a busz, leveszik a sisakot, viccelődnek, egymás vállát veregetik, a falka szótlan focidrukker szeme láttára. A vasútállomáson nagyon sok a vasúti rendőr, már nem csak az ismert kékesszürke egyenruhában, hanem zöldben is. A váróteremben fagyos a levegő, a restiből pohárcsörömpölés, részeg nevetés hallatszik. Leülök egy padra, a mellettem ülő házaspár nagy szemeket mereszt az önfeledt kopaszokra. Az alkohol megtette a hatását, már nem anyáznak, egymást ölelgetik, hegyeseket köpködnek a peronon. Nyílik egy ajtó, egy őrjárat megy végig. Mindenkit igazoltatnak. Egy tizenhat évesnek kinéző fiú vörös képpel cigarettázik, majd megfúl. A rendőr tőle is igazolványt kér. Nincs nála. „Hány éves vagy?” – kérdi gyanakvóan. „Tizennyolc” – válaszol a fiú. Nagyokat csuklik. Társa segíteni próbál a helyzeten, a rendőr ellen fordul, nagy hangon azt követeli, hogy hagyja őket békén. Megint kutyaugatást hallok. Megpróbálok közelebb kerülni az üvöltöző pároshoz, az egyik rendőr kurtán rám szól, mit keresek. Bemutatkozom, a rendőr legyint. A kollégája is odafordul. „Az úr szenzációt keres” – konstatálja. Erre egy bajuszos, magas, zöldbe öltözött rendőr lép felém. Egy pillanatra megáll a szívverésem. Nem, nem akar rosszat, mindössze dühösen mutogat a hármas peronra: „Látja ezt? ĺgy néz ki a szlovák futball!” Magabiztos léptekkel elsiet.

Nyolc vasúti rendőr terel egy csapat szurkolót a szerelvény mellett. Nem engedik őket akárhova felszállni, külön kocsit, külön szakaszokat kaptak. A vonat lassan kigördül az állomásról. A szurkolók énekelnek, a folyosón álló rendőrök egykedvűen nézik őket. Megérkezik a kalauz, a jegyeket kéri. Nem hallom pontosan, mit mond, nagyon halkan beszél. A szurkolók annál hangosabbak, de most már nem követelőznek, csupán hízelgő hangon győzködik, hogy ők csak rendes fiatalok, mérkőzésen voltak, hadd menjenek Pozsonyig, nem csinálnak ők semmi bajt. Ha a kalauz szóhoz jut, minden egyes alkalommal ugyanazt elismétli: nincs jegyük, ki kell szállniuk. A rendőrök egymásra néznek, ők is megpróbálják ugyanezt nyugodtan elmagyarázni. Süketek párbeszéde zajlik fennhangon.

Vágújhelyen még több a rendőr és a farkaskutya. Pattanásig nő a feszültség, a szurkolók mindenkit szidnak, de leszállnak. Nagy zajjal elvonulnak az állomásépületbe. Az egyik vágújhelyi vasúti rendőr kifakad: „Most mit csinálunk mi ezekkel?”

A múlt szombaton a Slovan 2:0-ra megverte Trencsént. A Pozsony felé vezető úton megkérdeztem az egyik homlokát törölgető rendőrt, hogy minden mérkőzésnél ugyanez folyik-e. Rám néz. „Nem. Ha a Slovan veszít, akkor általában a berendezést is összetörik.”