Fehér koporsó vörös rózsából font koszorúval

Egy korrupciós botrány főszereplője, aki először bevallotta, hogy pénzt fogadott el ügyfeleitől, később letagadta. Kijelentette, az ellene vallani készülő tanúkat erőszakkal vették rá, mondják azt, hogy az enyhébb büntetés reményében lefizették.

B. L. a sok pénz, a jobb jövedelem csábításának engedett, amikor igent mondott. Kocsilopással kezdte alvilági pályafutását. – Pincér voltam, Prágában és a Balatonnál is dolgoztam. Nem éltem rosszul, apám mind a mai napig emlegeti, milyen jó gyerek voltam, tisztességesen dolgoztam, s mi lett belőlem – a harmincas évei derekán járó férfi nyíltan beszél nem éppen szeplőtlen múltjáról. – Egyszer az egyik somorjai haverom megkérdezte, nem akarok-e több pénzt keresni. Nem volt nehéz munka, német, osztrák autókat kellett ellopni és Ukrajnába vinni. Egy autóért 1500 német márkát kaptam. Ezt persze nem lehet sokáig csinálni, fizikailag is, idegileg is kimerítő, de amikor ki akartam táncolni belőle, harmincezer dollárt követeltek tőlem. Akkor még nem tudtam, hogy ezekben a körökben nem úgy van, hogy fiúk, unom, fölmondok. Eljöttek a lakásunkra, apám rájuk fogta a vasvillát, azt mondta, beléjük vágja, ha nem takarodnak el. Nem tudom, mennyit értettek a szavakból, mindenesetre elkotródtak.

B. L. egy csallóközi kisvárosban folytatta. Reggelente ő indította be az alvilág keményfiúinak kocsiját, később lépett egyet előre. – Romániából hordtam a narkót. Hosszú ideig nem volt semmi gond, minden fuvarért megkaptam a magam ötezer márkáját. Nem érdekelt, mennyit pakolnak be. Egyszer azonban megszegtem a szabályokat, és nem a kijelölt úton jöttem haza. Ezért a fejemet akarták. Gondolom, azt tervezték, hogy engem a határon elkapnak egy kis adaggal, mögöttem meg szépen átsurrant volna egy kábítószerrel teli autó. – B. L. sohasem tudta, mennyi anyagot szállít. Megérkezett Romániába, leadta az autót, a megbeszélt időpontban érte ment, irány haza. Közben kikapcsolódásként védelmi pénz begyűjtésével is foglalkozott. – Egy hölgy 130 ezerrel tartozott az egyik bandának. A lakásán kerestük föl. Könyörgött, vigyük el az autóját, nincs pénze, a kocsiért legalább százezerrel többet kapunk. A fiúk viszont ragaszkodtak a készpénzhez, egyikük a kezébe kapott egy villát, és beleszúrta az asszony lábába. Nem tudtam segíteni rajta. Végül elvittük a Volkswagent, de alig volt benne benzin. Megálltunk a legközelebbi kútnál, még ki sem nyitottuk a tartályt, körülvettek a zsaruk. Nyilván a nő telefonált nekik.

Egy benzinkutas megtagadta a védőpénz fizetését, neki fehér koporsót küldtek vörös rózsából font koszorúval. Volt, aki csak egy fehér keresztet kapott egy szál fehér rózsával. Egy hentes 250 ezerrel tartozott, ő is azt állította, nincs pénze. – Nincs? – kérdezte a banda egyik tagja mosolyogva. A hentes már reménykedni kezdett, a mosoly megtévesztette. A férfi fölemelte a bárdot: – még most sincs?

– Ezek nem voltak emberek, de az állatokat sértem meg, ha hozzájuk hasonlítom őket. Megláttak egy szép lányt az utcán, megkívánták, nem érdekelte őket, hogy a barátjával van. Elkapták őket, a fiú fejére egy almát tettek, a banda egyik tagja meg nyíllal lelőtte róla. Igaz, pontosan célzott, de sohasem lehetett tudni, nem remeg-e meg a keze. Majdnem mindig be voltak kokainozva. Aztán hárman-négyen, ahányan voltak, megerőszakolták a lányt. Ha kedvük szottyant, fölfegyverkezve megjelentek a diszkóban, mindenkit a falhoz állítottak, letépték a nyakláncokat, gyűrűket fülbevalókat. Azt hiszem, az lett a vesztük, hogy már az alvilág urának képzelték magukat. Sehol sem fizettek, sem az erotikus szalonokban, sem az éttermekben. Egy novemberi napon kidobták Lexát a bordélyból. No, Ivan, takarodj, mondta neki Edo. Lexa egy szál törülközőben volt. Meg is kérdeztem Tibitől, nem lesz-e ebből baj, de ők csak röhögtek. Játszották a nagylegényt. Pedig ők is féltek. Nem mondom, én sem léptem ki az utcára pisztoly nélkül, de ők állig föl voltak fegyverkezve. Még a kupiban sem vették le a pisztolyt a hátukról. Nem tudom, ki milyen csapdát állított nekik, de az biztos, hogy átverték őket. Mert azt nem hiszem el, hogy egy étteremben, nyilvános helyen, ahová bármelyik pillanatban beléphet valaki, még ha száz testőr áll is az ajtóban, csak úgy, fegyver nélkül kártyázgattak volna. Ebben a szakmában néhány évig császár az ember, aztán vagy kinyírják, mert valamelyik maffiának az útjában áll, vagy, ha menteni akarja az irháját, élete végéig bujkálhat, földönfutó lesz belőle. Ismerek ilyeneket, akik országról országra járnak, egy hónapot Spanyolországban töltenek, egyet Angliában, és ma már a puszta életükön kívül semmilyük sincs.

Tavasszal fölrobbantották Edót, utána a testvérét, majd lekaszabolták a Pápay csoportot. Akkor pezsgőt bontottam. Mocskos alakok voltak. Amikor Zoli karambolozott, megfenyegették azt az embert, akivel ütközött, hogy kinyírják. Pedig ő semmiről sem tehetett, Zoli áttért a szemközti sávba. Akkor az a hír járta, hogy az öreg fölakasztotta magát. Nem igaz. A legaljasabb módon nyírták ki. Hurkot tettek a nyakára, és fölhúzták a fára. Még annyi emberség sem volt bennük, hogy gyorsan végezzenek vele, sokáig szenvedett.

B. L. a dunaszerdahelyi vérfürdő előtt ki akart szállni, talán annak köszönheti az életét, hogy egy „jugó” barátja pénzért kiváltotta. Attól kezdve neki árult narkót Pozsonyligetfaluban. – Egy-egy doboz cigarettában hozták a mariskát, a kokót. Telefonáltak, mennyi cseresznye, mennyi paprika, mennyi dinnye kell. Az utcán meg egy lakásban árultam. Nagyon sok fiatal narkós megfordult nálam. Sajnáltam azokat a gyerekeket. Ha a szüleik tudnák... Orvos-, politikus-, vezérigazgató-, ügyvédcsemeték. Akinek nem volt pénze, mobiltelefonnal, tévével, hegyibiciklivel, videóval fizetett. Azért is lettem narkós, mert ott szívtam velük a füstöt, és nap nap után már elvonási tüneteim voltak. Akkor a kezembe nyomtak egy mariskát, az segített. Aztán már nem tudtam megállni. Kokóztam is, akkor tiszta bolond voltam, akárkinek nekimentem volna, olyan feszültség volt bennem. Pedig nagyon jól kerestem. Megkaptam az anyagot, hozzácsiszoltam egy kis követ, két hét alatt megvolt a 40–50 ezer tisztán. Csakhogy megtanultam automatán játszani, az egyik nap nyertem húszezret, másnap viszont már kölcsön kellett kérnem, mert mindent elvesztettem.

B. L. élete gyökeresen megváltozott, amikor testvére válaszút elé állította: vagy a család, vagy a narkó. Hetekig szenvedett, a WC-re is képtelen volt egyedül kimenni. – Apám, anyám kísérgetett, mint egy kisgyereket. De nem akarok visszaszokni, és dílerkedni sem akarok többé. Tudom, hogy rengeteg disznóságot elkövettem, azok ellen a gyerekek ellen is, akik tőlem vásárolták a kábítószert. Ezzel buktam le. Éppen egy adagot akartam átadni, amikor megállt mellettem a rendőrautó. Nem volt menekvés. Azt mondtam nekik, most vettem magamnak. Persze, bevittek, megírták a jegyzőkönyvet. Nem sokkal utána a bíró beidézett. Fölhívtam, mondtam neki, hogy nem tudok bemenni, mert beteg vagyok. Azt válaszolta, a saját érdekemben jelenjek meg nála. Nem volt más választásom.

B. L. az egyik lakótelepen találkozott a bíróval, aki megígérte neki, elintézi, hogy a lehető legcsekélyebb büntetést kapja, fél év börtönt fél évre felfüggesztve.

– Mennyibe kerül? – kérdeztem tőle. Mennyit ér magának a szabadság? Tízezer? – kérdeztem. A szemembe nevetett. Harmincezer, mondta végül. Másnap találkoztunk, én átadtam neki a hat darab ötezrest, megszámolta, minden rendben, mondta. Két vagy három hónapra rá megkaptam a végzést: két év börtön két évre fölfüggesztve. Mindjárt fölhívtam a bírót, letagadtatta magát, másnap elmentem a bíróságra, nem akartak beengedni, végül egy fülkéből telefonáltam neki, hogy találkozni szeretnék vele. Kijött. Mondtam neki, adja vissza a pénzem, mert nem tartotta be a szavát. Azt felelete, te szarházi, ha még egyszer megjelensz a környéken, kinyíratlak. Kivisznek a városból, senki sem fogja tudni, hová tűntél. Amikor megtudtam, hogy korrupcióért pert indítanak ellene, és a rendőrök fölkerestek, hajlandó lennék-e tanúskodni, igent mondtam.

B. L. azóta fél. Nemrég az elvonóban szólította meg egy ismeretlen, aki olyasmit mondott neki, jó tudni, hogy meghalsz, de még jobb lesz tudni, hogy meghaltál. A rendőrök ugyan azzal biztatják, nem történhet baja, ha bármi gyanúsat észlel, szóljon nekik. – Kit fogok hívni, ha agyonlőnek? Tudom, hogy ennek az ügynek nem lesz jó vége, de legalább a családomat hagyják békén. Mert mindent tudnak rólam. Azt is, hogy apám a nemzeti bizottság elnöke volt, hogy hány családja van az öcsémnek, hol dolgozik a húgom. Persze, azt is tudta, félek a börtöntől. Rámijesztett, azt mondta, ott majd lányt csinálnak belőlem.

B. L. szeretne új életet kezdeni. – Nagy a kísértés. Múltkor azt mondja az egyik srác, jó anyagot vettek, holland mariskát, keressek helyet nálunk az erdőben. Hagyjatok békén, válaszoltam, van elég bajom. A kommandósok megtalálták a földeken a marihuánát, azt hitték, tőlem származik. Száz munkahelyen voltam, de mindenütt az egészségügyi bizonyítványt kérik tőlem. Arra meg rá van írva, hepatitída C. Azonnal elküldenek. Biztos, hogy nem tűvel fertőztem meg magam, mert csak steril, új tűt használtam. Talán valamelyik csajtól szedtem össze, aki természetben fizetett. Hála a Szűz Máriának, hogy leszoktam a narkóról.

B. L. Istenben bízik. – Tudom, hogy ő vigyáz rám. A kék templomba járok imádkozni.