Fantázia a vár témájára

Napsütéses délelőtt, talán az utolsók egyike ebben az évben. Túrára csábít. Másszuk meg a tornai hegyet, bujkáljunk egyet a várromok között, ezer éve nem jártunk arrafelé.

A hegy alatti vendéglő parkolójában hagyjuk a kocsit, utánunk pislog lámpaszemével. Hiába, nem jöhet velünk, keskeny az ösvény, nem férne el. A terep sem egy autó kerekeinek való, hát várjon csak ránk türelmesen.

Felfelé a hegynek nem túl meredek az út, bár az orom jó kis kaptató, 375 méter magasságban van a hajdani várurak maradványrezidenciája a földhözragadt aljanép régvolt kunyhóihoz képest. Néhány virág még nyílik, illatos a fű, szöcskék ugrálnak, tücskök zenélnek, csipkebogyó piroslik. Előttünk már jártak erre néhányan, cigarettacsikk, eldobott papírzsebkendő a fűben. A civilizáció áldása.

Elképzelem, ahogy a várúrnő az ösvényen lekocsikázott, ha találkozni akart a pórral, vagy csak kedve támadt kiesni otthonról. Zötyögős terep, kocsiban ülve csoda, ha a nyelvét nem harapta el. A kövekben ott a régi kerekek évszázados nyoma, ez megmaradt, az emberek és termek eltűntek már.

Felérve a dombra jó kilátás nyílik a közeli Tornára, a tavakra és szántóföldekre. A várúr mindent figyelő szemével pásztázom a környéket. Nincs gyanús mozgás. Nem fenekedik az ellenség. Mire is fenekedne? A várat már nem veheti be, elintézték azt a császári seregek 1685-ben. Kő kövön ugyan maradt, de annál több nemigen.

A tornai várat a 13. században építették. IV. Béla király Tekus gróf nevű alattvalójának ajándékozta, a tatárjáráskor szerzett érdemeiért. Az utódok már a hangzatosabb Tornay nevet viselték, de ez sem mentette meg őket a kihalástól. A 15. században több gazdája is volt az épületnek, nemcsak gömöri és szepesi nemesek, hanem a hatalmat éppen megszerző seregek is birtokukba vették. ĺgy otthont adott a Bebekeknek, a Zápolyáknak, Jiskrának, a törököknek, végül Schultz generális császári katonái rombolták le a Thököly-felkelés után.

Ma már csak néhány fal áll, szabad préda a képzeletnek. Az a magasba kúszó falmaradék alighanem őrtorony volt, benne fagyoskodó, átkozódó katonákkal, akik köpenyükbe burkolózva a távolba meredtek a csípős reggeli szélben. Az a sok ablakot mintázó részlet nyilván a bálterem fala volt, mögötte nevetgélő, krinolinos bakfisok várták az első bókokat és csókokat, parókás zenészek húzták a talpalávalót, és a sok apró gyertya inkább jótékonyan homályban hagyta, mint élesen megvilágította volna az enyelgő párocskákat. Amott, odébb talán tanácsterem volt, ahol haditerveket vitattak meg, a jobbágyok sarcolását fontolgatták, vagy a beszerzés gondjain töprengtek. Vastag falú kínzókamra is volt persze, önmagukba roskadó, reményvesztett rabokkal. Könnyű volt az akkori főuraknak. Aki nem tetszett, suttyomban elfogatták, bezárták, ha ügyesen csinálták, senki se tudta meg az áldozat rokonai közül. Kenyéren és vízen, patkányok között, így mondja a képzelet, így szoktuk meg a filmekben, regényekben. Talán volt a várnak kísértete is, a gyenge idegzetűek sakkban tartására. Talán csak a megkínzottak sóhajtoztak, vagy a hold űzött csúfos játékot a képzeletét féken tartani nem tudó ábrándozóval.

A rideg kőfalak között biztos nem volt könnyű az élet. A nagy termek hűvösek maradtak, a várurak köszvényesek, reumásak, a fiatalság halálra unta magát, míg két összejövetel között várta az idő múlását. A személyzet keményen dolgozott, a szűk lépcsőkön fel-le futkosva cipekedett.

Ma már csak néhány fal áll a gizgazos terepen, nyáron gyíkok sütkéreznek a köveken, lepkék szállnak virágról virágra. A múltbéli hatalom birtokosai és az általuk uralt, megalázott emberek egyaránt eltűntek a semmiben, akárcsak a vár lerombolt termei. Már csak a szél kacag, a múlandóságon csúfolódva.