Év végi helyzetjelentés a Szigetről

LŐRINCZ ADRIÁN

A Szigetet túlzás nélkül nevezhetjük az Ígéret(ek) Földjének, hiszen égen-földön nem létezik talán olyan dolog, melyet az építők bő két-három évtizede meg nem ígértek volna Bodak, Vajka és Doborgaz népének. Csak hogy néhányat említsek: a kilométer széles felvízcsatornán átívelő hidat, vagy helikopter-leszállópályát, mely az egészségügyi ellátás hatékonyabbá tételét szolgálta volna. Aztán ígértek ingyen áramot, majd kis erőművet, mely csakis a felsorolt falvak javára termelt volna. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mindebből szinte semmi sem valósult meg. Ha betegellátásra szorul, a vajkai, bodaki vagy doborgazi polgár felül a kisbuszra, mely szép türelmesen megvárja a kompot; ez, ha nem túl erős a sodrás a csatornában, vagy nincs hullámverés, pillanatok alatt a keszölcési partra röpíti, s innen már tényleg csak egy ugrás Somorja. Ugyanakkor kerülhet Bősön keresztül Dunaszerdahelyre is, vagy választhatja a legjárhatóbb utat Pozsony felé, mert a Kis-Csallóközből ma már talán a főváros a legkönnyebben elérhető település. Ennek előnyei és hátrányai persze egyaránt vannak. De maradjunk annál a megcáfolhatatlan ténynél, hogy a vízlépcső építői e tájon nem lopták be magukat különösebben a helyiek szívébe, s – ahogy mondani szokás – nem ütöttek nagy lyukat az égbe. A földbe már annál inkább – ténykedésük legkézzelfoghatóbb hozadéka ugyanis az a néhány kavicsbánya, mely idővel vízzel telt meg, hogy legalább a helyiek üdülési igényeit kielégítse. Valahogy persze ez is csak részben igaz.

Kezdetben a káosz

Földrajztudományunk Sülyi- és Vajkai-tó elnevezéssel „könyvelte el” a két vízfelületet, melyek a törvény értelmében az állam tulajdonát képezik. Alatta a föld – magyarán: a tófenék – persze a magántulajdonosoké, mégpedig a vajkai úrbéri társulás tagjaié. Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, annyiban pontosítom, hogy a széles környék a Duna-menti Ártéri Erdők Tájvédelmi Körzet részét is képezi. Mindez persze sosem akadályozta a két tó vonzáskörzetében – vagy inkább bűvkörében – élőket abban, hogy üdülési célokra használják. A vonzáskörzet ez esetben tényleg tágan értelmezendő, hiszen nagyjából Pozsonytól Dunaszerdahelyig terjed, melyek között a távolság körülbelül ötven kilométer.

A tó partjának birtokba vétele tényleg sajátos módon történt: kezdetben teljesen szabadon, mondhatni vadon nőttek itt ki a földből a különféle hétvégi vityillók, deszkából ácsolt bódék, kerekeken gördülő tákolmányok, mígnem az úrbéri társulás és a község vezetése megálljt parancsolt az esztelen terjeszkedésnek. A terület felparcellázásával, illetve a hulladékelszállítás megszervezésével némileg sikerült javítani a Kis-Csallóköz imázsát, mely az utóbbi években már elég siralmasan festett. Nem is csoda: nyári hétvégeken akár tízezer ember is megfordult a Vajkai-tó környékén, s a szennyvízhálózat vagy hasonló közművek hiánya itt senkit nem zavart.

Hét-nyolc évvel ezelőtt, 2000 táján fordult a kocka – a tóparti terület iránt egy nagybefektető mutatott érdeklődést, s 2005-ben az illetékes hivatal már ki is adta az építkezési engedélyeket. A Vajkai-tó partjára álmodott üdülőkörzet kezd kézzelfogható valósággá válni, annak ellenére is, hogy a térségben szép számmal akadnak, akik ezt a magántulajdon elleni orvtámadásnak, a tulajdonjog-gyakorlás megnyirbálásának tartják. Mert mit ér az olyan telek, ahová az ember nem teheti be a lábát…?

Meglátni és megragadni

Álló Donát, Vajka polgármestere az az ember, aki hisz a fejlődésben és a dolgok megváltoztathatóságában. Megjegyzem: erős hit hiányában már a beiktatását követő napon feladhatta volna hivatalát, melyet némi készpénzzel és több milliós adóssággal vett át.

„Mindig is hangsúlyoztam, hogy e térség fellendítése szempontjából egyedüli lehetőségünk az idegenforgalom fejlesztése – mondja. – Bár sokan nem hisznek ebben, állítom, hogy számunkra jó a főváros, Magyarország, illetve Ausztria közelsége. Évről évre több itt a látogató, s az már csak a mi problémánk, hogy ezt nem tudjuk kezelni. Az embereket rá kell vezetni, hogy meglássák az idegenforgalomban rejlő lehetőségeket, s hasznot tudjanak húzni belőle. Jó példa erre az a nagy volumenű projekt is, mely a tó környékén van kibontakozóban. Az Európai Unió 2007–2013-as fejlesztési időszaka éppen a vidéki turizmust helyezi előtérbe, de az emberek erről alig tudnak valamit, nincsenek tisztában a lehetőségeikkel. Úgy vélem, e téren 2010 táján várható valamiféle előremozdulás.”

A nyári szezonban felüdülésre vágyó pozsonyiak és más idegenek sújtotta községben alig néhány panzió, vendéglő működik – de lássuk be, nem állhat mindenki „maszeknak”. Ha az üdülőkörzet kellőképp „kibontakozik”, kell ide kiszolgáló személyzet, s mindenképp áldásos volna, ha ezeket a posztokat helyiek töltenék be.

A község első embere által nagy volumenűként jellemzett beruházás léptékét tekintve valóban figyelemre méltó; a befektető a Vajkai-tó északi partján 250 üdülőt kíván megépíteni és áruba bocsátani. Mivel az úrbéri társulás tulajdona a jelenleg érvényben lévő törvények értelmében el nem adható, a leendő tulajdonosok kilencvenkilenc évre szóló bérleti szerződést kötnek a parcella tulajdonosaival. Hogy nagy terveiket valóra váltsák, persze némi rendezésre van szükség – például az építési terület pontos kijelölésére, melynek leghatékonyabb módja, ha körülkerítik. Ez az a mozzanat, mely több vajkai lakosnak, illetve érintett földtulajdonosnak és leszármazottjának gondot okoz.

Kerítésen innen s túl

Nem egy lélekemelő dolog, ha az ember nem léphet be a saját területére, állítja több vajkai lakos, s valljuk be, panaszuk jogos. A polgármesternek erről az a véleménye, hogy a panaszt emelőknek csak részben van igazuk, hiszen a község vezetése sokat mozdított annak érdekében, hogy a tulajdonosok gyakorolhassák jogaikat.

„A sokat vitatott kerítésről azt kell tudni, hogy valójában nem a tulajdonosokat korlátozza – mondja Álló Donát. – Kezdetben az építtető részéről voltak ugyan olyan kezdeményezések, hogy nem akarták beengedni a területre azokat a személyeket, akik itteni lakosok ugyan, de nem tulajdonosok, ám ezt is rendeztük. A cég kidolgozott egy olyan üzemeltetési rendszabályt, mely a tulajdonos, annak leszármazottai, illetve a községben bejegyzett lakosok számára lehetővé teszi a belépést a területre. Más polgárokért viszont senki nem vállalhat felelősséget – ha tehát jön egy idegen, az természetesen ki lesz utasítva. De hát mi sem vágyunk más magánterületére…”

Meglátásom szerint a gondot inkább az okozhatja, hogy a kerítés, illetve kapu gátolja a terület gépjárművel való megközelítését. Figyelembe véve, hogy ez a védettség magasabb foka miatt eddig is tilos volt, teljesen jogos a korlátozás. Tóth László, a vajkai úrbéri társulás elnöke az ügy egyéb vonzataira is rámutatott.

„Tavaly sajnálatos módon megszaporodott az olyan cselekmények száma, melyek közvetve vagy közvetlenül a természet károsítását, illetve a közbirtokosság vagyonának épségét veszélyeztették volna, ha közbe nem lépünk – áll Tóth hivatalos állásfoglalásában. – A látogatók gyakorta ott felejtették a hulladékot, a gépjármű-közlekedés és a motorcsónakok használata miatt pedig nőtt az olajszennyeződés veszélye. Ugyanakkor illegális fakitermeléssel, gyújtogatással is találkoztunk, s csak a tűzoltóság gyors fellépésének köszönhetően nem terjedt át a tűz az erdőkre. Az úrbéri társulás 2006-os közgyűlésének határozata alapján kapukat szereltünk fel a területre vezető két úton. Az egyiket ismeretlen tettesek még az első éjjel leszerelték; ugyanakkor az üdülőterületen, ahol a villanyhálózat építése folyt, gyakoribbak lettek a lopások. Meg kell jegyezzem: a törvénytelen cselekmények nem a vajkai lakosok, hanem idegenek rovására írhatók. A társulás 2007. évi közgyűlésén ezért határozat született a terület teljes lezárásáról, melyre 2008 júniusában került sor. Ma ott tartunk, hogy a vajkaiak, valamint a társulás tagjai gyalogosan, illetve kerékpárral látogathatják a területet – a természetvédelmi, erdőgazdálkodási és vízvédelmi előírások betartása mellett.”

Az Alkotmány értelmében a magántulajdon sérthetetlen – a vajkai úrbéri társulás lépése így indokolt, egyszersmind törvényes is.

Valamit a természetnek

A már említett, nagy léptékű beruházás számol a vajkai tulajdonosokkal, illetve leszármazottaikkal – a tó mellett létrehozandó, négy szektorból álló üdülőtelep egy részét az ő számukra tartják fenn. Az egyszerűen csak „B-szektornak” nevezett sávban tehát bárki megépítheti saját kis vityillóját, ha a neve szerepel a megfelelő tulajdonlapon, illetve közművesítés címén képes kifizetni 350 ezer koronát. Meglehet ez utóbbi körülmény okozza, hogy a helyiek közül nagyon kevesen éltek ezzel a lehetőséggel – értesüléseim szerint a mintegy négyszáz tagot számláló úrbéri társulás tagjainak alig egytizede. Egy elszigetelt és elöregedő községben ez a pénz komoly összegnek számít – a térségben négyzetméterenként 800-900 koronára rúgó közművesítési költséget tekintve viszont korrekt ajánlat, hiszen 5-6 áras parcellákról van szó.

Egy-két évvel ezelőtt még a déli parton található vadkemping felszámolása adott okot az ott „ingósággal” rendelkezőknek a felzúdulásra. Az építkezést jóváhagyó hatóság véleményében az állt, hogy a környezeti hatástanulmány eredményeit figyelembe véve mindenképp jobb lesz, ha kulturált, egyszersmind ellenőrizhető és áttekinthető keretek közé szorítják az idegenforgalmat a tó északi partján – a déli meg szolgálja a természet- és környezetvédelem céljait. Ha mindkettőt üdülési célokra használnák, azt a terhelést a természet már nehezen viselné el; bár azt ebben a pillanatban senki sem tudja megmondani, hogy az üdülőtelepen évente hány ember fog megfordulni

.

Most kezdődik el

„Meglátásom szerint a községnek csak haszna származik ebből a beruházásból, hiszen a pénztárunkba befolyó ingatlanadó évről évre növekedni fog – sommázza Álló Donát. – Ideje is, hogy valamiképp kompenzáljuk azt a bevételkiesést, melyet az itt élő, ám állandó lakhellyel másutt rendelkező mintegy kétszázötven személy miatt szenved a község. Ugyanakkor a vízgazdálkodási vállalattal is rendeznünk kell ügyes-bajos dolgainkat. A vízlépcső építésének megkezdésekor 20-40 fillért adtak a tulajdonosoknak a föld négyzetméteréért, s ingatlanadót azóta sem fizet senki. Ha ma bemegy a kataszteri hivatalba, és kikéri az ide vonatkozó iratokat, kiderül, hogy a mi határunkban vízi erőmű hivatalosan a mai napig nem létezik, mert más a jogi állapot, és más a valóság. A terület tulajdonosa arra hivatkozik, hogy nem köteles adót fizetni, az adótörvény viszont kimondja, hogy mégis. Idén tehát már kiróttuk rájuk az adót, s öt évre visszamenőleg követelni fogjuk, mert nem kis összegekről, milliós tételekről van szó. Ugyanakkor nyitottak vagyunk a további fejlesztésekre; ha akad beruházó, aki képes kibogozni és rendezni a tulajdonjogokat, s azzal áll elő, hogy sikerült megvásárolnia egy nagyobb területet, a község vezetése biztosan pozitívan fogadja majd. Még egyszer hangsúlyozom: a helyzet, melybe a Kis-Csallóköz három települése került, korántsem reménytelen – viszont úgy vélem, hogy hosszas stagnálás után a mi időnk csak most érkezik el…”