A vallási egyenjogúságért is küzdött a forradalom

Milyen volt Magyarország felekezeti megoszlása a reformkor kezdetén?

A vallásfelekezetek száma és arányai a korabeli Európában egyedülállóan vegyes képet mutattak a törökök kiűzése után, amikor a 18. században helyreállt az ország területi egysége. A legnagyobb a római és a görögkatolikus egyház volt együttesen a lakosság mintegy 60 százalékával, de szintén sokan voltak a protestánsok (mintegy 20–25 százalék református és evangélikus), illetve a görögkeletiek (15 százalék), akik egyes térségekben rendkívül kevert formában éltek. Mindezt ráadásul bonyolította, hogy a felekezeti sokszínűség etnikai változatossággal társult. A Habsburg-házból származó uralkodóknak bő másfél évszázadon keresztül folyamatosan gondot okozott, hogyan lehet a felekezetek békés együttélésének feltételeit úgy biztosítani, hogy közben a trón támaszának tartott katolikus egyház megőrizze a dominanciáját.

Ebben az időszakban a katolikusok és a protestánsok között rendszeresen előfordultak súrlódások, elsősorban amiatt, mert a katolikus egyház számos előjogot élvezett. Melyek voltak ezek?

A katolikus egyház történelmi okoknál fogva az ország egyik legnagyobb birtokosa volt. Óriási jövedelemre tett szert a kötelező tizedfizetésből, főpapjai hagyományosan résztvevői voltak az állami-hatalmi szerkezet működésének – minderre a protestánsoknak nem volt lehetőségük. A kiváltságok egy részét a 18. században fokozatosan felszámolták, azonban a teljes jogi egyenlőség nem valósult meg, sőt a lakosság számára is jól érzékelhető területeken megmaradt a megkülönböztetés a katolikusok javára. Ilyenek voltak például a vegyes házasságok vagy a vallásváltoztatások ügyei, amelyekben a jogszabályok alapján a katolikus egyház felé lejtett a pálya.

Mi indokolta ezeket az előjogokat? Az, hogy az uralkodócsalád maga is katolikus volt?

Részben igen, bár szerintem sokkal fontosabbnak számított, hogy a katolikus egyház annak a „régi” politikai rendszernek volt a támasza, sőt meghatározó intézménye, amelyet a Habsburgok néhány kivételtől eltekintve egészen 1848-ig változatlan formában akartak fenntartani. Ha voltak is súrlódások a katolikus egyház és a Habsburg Birodalom között – például az egyház államtól való teljes függetlensége vagy a „jozefinizmus” korlátozó intézkedései kérdésében –, alapvető társadalmi és politikai érdekeik azonosnak bizonyultak a modernizáció és a szabadságjogok kiterjesztésének elutasítása terén.

Ha reformországgyűlésekről hallunk, ál­talában a közteherviselésért, a törvény előtti egyenlőségért vagy a rendi előjogok megszüntetéséért folytatott küzdelem jut eszünkbe. A reformellenzék számára mennyire voltak fontosak a vallási kérdések? Milyen problémákat szeretettek volna ezen a téren orvosolni?

A vallásfelekezetek teljes egyenjogúságának kiharcolása, az egyéni vallásszabadság jogi alapjainak megteremtése már az 1830-as évek elejétől kezdve fontos részét képezte a reformellenzék programjának. Hangoztatták is, törvényjavaslatokat dolgoztak ki, szónokoltak a kérdésről, legalább olyan elszántsággal, mint például a közteherviselés ügyéről, még ha ez kevésbé közismert is. Logikusan következett ez az ellenzék szabadelvű politikai karakteréből, a kiváltságok felszámolásának általános követeléséből. Az a politikai törekvés, hogy egyik társadalmi csoportnak sem lehet több, másoknak pedig kevesebb szabadsága, egyértelműen vonatkozott a vallásfelekezetekre is, amely az állam–egyház elválasztásának követelésében fogalmazódott meg.

A reformellenzék vallásüggyel kapcsolatos hozzáállását befolyásolta-e, hogy vezetői milyen felekezethez tartoztak?

Nemcsak érdekes, hanem fontos is: egyáltalán nem! Azt gondolhatnánk, hogy a vallásszabadság ügye elsősorban a protestánsoknak volt lényeges, de a magyar reformellenzék más vonatkozásban is bizonyította: képviselőik nemcsak a saját, hanem mások szabadságáért is elkötelezettek voltak. Számukra a nemzet közös szabadsága állt a középpontban, amit nem tagoltak felekezeti határok; a katolikusok például fontosabbnak tartották saját egyházuk kiváltságainak megszüntetését érdekeinek merev védelmezésénél. 1833-ban az első jelentős egyházpolitikai indítvány, amely a protestánsok hátrányos megkülönböztetését szóvá tette, a katolikus Beöthy Ödöntől származott. A szabadelvű ellenzék számos meghatározó személyisége katolikus volt (Széchenyi István, Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József), de például Kossuth Lajos az evangélikus, Szemere Bertalan és Teleki László pedig a református egyházhoz tartozott. Kölcsey Ferenc meglepettsége jól kifejezte ezt a helyzetet, amikor 1833-ban arról írt: a 17. századi vallásháborúk korában senki nem hitte volna, hogy „a magyarországi gyűlésen a Luther és Kálvin fiai hallgatva nézik, míg a Pázmány hitének sorsosi érettek egymással vetekedve szólanak”. Vagyis katolikusok harcoltak a protestánsok vallási egyenjogúságáért.

Az országgyűlés konzervatív tábora milyen álláspontot képviselt ebben a kérdésben?

A konzervatívok minden olyan kérdésben az elutasítás álláspontját vallották, amely a fennálló, „feudális” rendszer társadalmi és politikai alapjait érintette. Így a számukra szövetséges katolikus egyház érdekeire veszélyt hordozó felekezeti egyenjogúság és vallásszabadság megteremtésére irányuló indítványokat is elutasították, illetve fékezni próbálták.

A reformországgyűléseken milyen változásokat, eredményeket sikerült elérni a vallásügy terén 1848-ig?

Az 1830-as, 1840-es évek fordulóján kivételes hevességű viták zajlottak az országgyűlésben és a vármegyékben a vegyes házasságok áldásmegtagadása körül, a katolikus egyház ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a katolikus–protestáns házasságokban biztosíthassa a születendő gyermekek katolikus keresztelését, valamint azt, hogy csak katolikus pap előtt lehessen ilyen házasságot kötni. Három országgyűlésen „tematizálta” ez az ügy a tárgyalásokat, végül az 1844. évi III. törvény részleges sikert hozott. Kimondta, hogy felnőtt korú személyek „vallásos kérdés alá többé nem vétethetnek”, továbbá visszamenőlegesen is törvényesnek jelentette ki azokat a vegyes házasságokat, amelyeket protestáns lelkészek előtt kötöttek, és lényegében formálissá tette a valamely protestáns hitre áttérni akaró katolikusok vallásváltoztatási szándékát, ami korábban csak nagy nehézségek által volt kivitelezhető. Az állam–egyház viszony új alapokra helyezésének folyamatában azonban ezek csak viszonylagos sikerek voltak, alapvető változásokra 1848-ig nem került sor.

Mennyire tekinthető e folyamat részének a zsidók egyenjogúsítására irányuló törekvés? Hol tartott ez a folyamat 1848-ban?

A reformellenzéknek a szabadságjogok kiterjesztésére irányuló politikája nemcsak a protestánsok, hanem a Magyarországon egyre nagyobb számban megjelenő és gyarapodó zsidóság egyenjogúsításának ügyét is természetes módon napirendre tűzte. A legnagyobb vívmány – nem kis részben Eötvös József felsőtáblán elmondott szenvedélyes beszéde nyomán – az 1840. évi XXIX. törvény megalkotása volt, amely biztosította a zsidóknak az országba való beköltözés, a szabad lakóhelyválasztás, bármely kereskedelmi és ipari tevékenység folytatásának jogát. Jóllehet például nem törölte el a rendkívül sérelmes „türelmi adót”, és meghagyott számos korlátozást, a magyarországi zsidóság mégis rohamos léptekkel indulhatott el az emancipáció útján.

A győztes 1848. márciusi forradalom után elfogadott áprilisi törvények milyen vallásügyi rendelkezéseket tartalmaztak?

Három olyan törvény volt, amely a vallásügyet alapjaiban érintette. A független, felelős nemzeti kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere jogkörének meghatározásakor bekerült a törvénybe a miniszter egyetértési joga például a katolikus püspökök kinevezése kérdésében (1848. évi III. törvénycikk). Húsbavágó döntés volt a jobbágyfelszabadítás folyamatában az egyházi tized kárpótlás nélküli eltörlése (XIII. törvénycikk), amelynek elfogadása kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a forradalom nyomán a pozsonyi országgyűlésen helyet foglaló egyháziak – az alsótáblán a káptalanok követei, a felsőtáblán a püspökök – a korábbi merev ellenzés helyett az „előremenekülés” stratégiáját választották. Vagyis nem várták meg, amíg az országgyűlés megalkotta a tized eltörléséről szóló törvényt, hanem a vita elején egymás után szót kértek, és egyházmegyéjük nevében „önként” lemondtak róla. A legfontosabb jogszabály a „vallás dolgában” címet viselő XX. törvény lett, amely kimondta azt az alapelvet, hogy a bevett egyházakat ugyanazok a jogviszonyok határozzák meg, az államtól egyforma távolságra állnak. A katolikus egyház elsőbbségét nyíltan megszüntetni hivatott paragrafust kiegészítette az egyházi és iskolai költségek biztosításának állami feladattá nyilvánítása, az unitárius vallás bevetté nyilvánítása, a görögkeleti egyházak egyenjogúsítása.

Az egyes felekezetek hogyan fogadták a márciusi forradalmat, a polgári átalakulást?

A fogadtatás nemcsak egyházanként volt eltérő, hanem az egyes egyházak különböző szintjein is. A protestánsok és a görögkeletiek általában üdvözölték a katolikus egyház kiváltságainak megszűnését, utóbbin belül viszont a főpapok és az alsópapság reakciói összességében nagyon is eltértek. A pozsonyi országgyűlésen részt vevő püspökök és káptalani küldöttek az utolsó pillanatban megpróbáltak egy – a katolikus egyház kivételezett helyzetét továbbra is biztosító – módosító indítványt elfogadtatni, azonban ezzel sem jártak sikerrel. Az áprilisi törvények kihirdetését követően a katolikus püspökök elfogadták az új alkotmányos keretek realitásait, annak egyfajta konzervatív ellenzéki alternatíváját jelenítették meg. Tiltakoztak például a papok, lelkészek nemzetőrségbe való belépése vagy később az iskolarendszer modernizációja ellen, s az év vége felé haladva a polgári-liberális magyar állam egyre több konfliktusba került a püspökökkel. Az alsópapság jelentős csoportjai 1848 tavaszában olyan szellemi megújulást láttak, amelytől az ő viszonyaik alapvető megváltozását is remélték: gyűléseiken demokratikus egyházreformot követeltek (például a püspökök személyének megválasztásába való beleszólást), a nemzeti nyelv és a polgári öltözet használatát, sőt a cölibátus eltörlését is. A püspököknek nem kevés energiájába került ezeknek a radikális belső papi követeléseknek a lecsendesítése.

A zsidók támogatták a forradalmat és a szabadságharcot?

A forradalomban a magyarországi zsidók szabadságjogaik jelentős kiterjesztését, sőt a teljes egyenjogúsítás lehetőségét látták, noha az áprilisi törvények konkrétan nem tértek ki az ügyükre, továbbá a forradalom lázas napjait a nagyvárosokban antiszemita zavargások is kísérték. A zsidóság tömegei ennek ellenére a polgári magyar állam kiépülésében látták jogaik érvényesülésének kiteljesedését, ezért jelentős – az országos arányszámukat bőven meghaladó – mértékben vettek részt a szabadságharc hadseregében, illetve támogatták annak hátországát. A magyar kormányzat is igyekezett pótolni a korábban elmaradt hiányosságokat: az „utolsó pillanatban”, 1849. július végén a Szegedre menekült országgyűlés törvényt alkotott a zsidók teljes polgári egyenjogúságáról.

A fegyveres konfliktus kitörése után miként változott az egyes felekezetek hozzáállása? Volt különbség e tekintetben az egyházak vezetése és az alsópapság között?

1848 őszén a szabadságharc kibontakozása, majd az év végén a válságosra fordult katonai helyzet döntés elé állította az egyháziakat, s különösen a főpapok inkább a cs. kir. sereg győzelmére készültek, és tettek például hűségesküt a bevonuló osztrákoknak. A katolikus főpapok közül csak ketten követték az országgyűlést Debrecenbe, s a tavaszi hadjárat sikerei nyomán is csak kényszeredetten léptek kapcsolatba a magyar állammal, például a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése kapcsán. Az alsópapság tagjai viszont jelentős részben támogatták a szabadságharcot, vállaltak szerepet, például tábori lelkészekként.

A szabadságharc leverése és a megtorlás hogyan érintette az egyes felekezeteket?

Azt kell mondanunk, hogy nagyon is súlyosan, sőt ha volna ennek valamiféle mértéke, az indokolhatónál is bizonyosan súlyosabban. Haynau megtorló gépezete ugyanis különösen súlyos bűnnek ítélte, ha egyházi személyek álltak a „lázadók” mellé, vettek részt a honvédseregben, vagy nyilvánosan propagálták a magyar oldallal való azonosulásukat. Már 1849 júniusától sor került papok, lelkészek halálos ítéletére (elsőként Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkész esetében), majd júliusban egy katolikus és egy református lelkész statáriális kivégzésére. Mindez a fegyverletétel után is folytatódott, nem beszélve a büntetés egyéb súlyos formáinak alkalmazásáról. A katolikus püspöki karból lemondatták posztjáról és száműzetésbe kényszerítették a végig a megbékélést szorgalmazó Lonovics József kinevezett egri érseket, Bémer László nagyváradi püspök börtönbüntetést is szenvedett, három további püspököt is felmentettek, a külföldre menekült Horváth Mihály kinevezett csanádi püspököt pedig távollétében ítélték halálra.