Esterházy János és kora

„Mindenképpen egy olyan mintaadó politikusról van szó, akiről mártírként vagy egyéb módon is gondolkodhatunk. Egy valamit nem tehetünk meg Esterházyval, hogy közömbösek maradunk az irányába” – mondta a felvezetőben Bajcsi Ildikó történész, az eseményt szervező Impulzus és a Téka társulások képviseletében.

Összetett személyiség

Bencze Dávid, a beszélgetés moderátora első kérdése az volt a két szakemberhez, milyen jelentései lehetne Esterházy személyiségének. Szarka László szerint klasszikus kisebbségpolitikus volt,

aki „mindent csinált, amit a maiak nem tudnak csinálni”.

Kifejtette, ezen egyebek mellett a közösségszervezést vagy a nemzetközi térben való közvetítést kell érteni, valamint azt, hogy a sérelem alapú politikát le tudta fordítani konkrét programokra. A haláláig tartó raboskodásról pedig elmondta: mindazt, amit életében elvégzett, következetesen vállalta egészen a halálig.

Molnár Imre gyors egymásutánban sorolta azokat a szempontokat, amelyek alapján meg lehet ragadni Esterházy életútját. Elmondta például, hogy az arisztokratákat általában azzal szokták jellemezni, hogy „nemzetköziek” – ehelyett pedig itt van egy gróf, aki azt mondja, a szülőföld számára mindennél fontosabb. Noha államférfi is válhatott volna belőle, ha 1938-ban Magyarországra megy. Molnár más példák mellett azt is kiemelte, a magyar–szlovák megbékélés „prófétája” is volt, szembehelyezkedve a gyűlölettel, valamint egyúttal a V4-es gondolat előhírnökének is tarthatjuk őt. Végül kifejtette, a kérdés valójában közösségi:

„ki ő nekünk?”

Úgy látja, a politikus személyisége, összetettsége és vitatottsága mutat rá arra, mennyire komplex a közép-európai régió története, s „mennyire nincsenek meg azok a közös kategóriák, amellyel ezt a történetet tudnánk egyformán nézni és értékelni”.

Keresztényszocializmus

A politikai pályafutásának sikereit és kudarcait értékelve Szarka azt boncolgatta, milyen elviségre alapozott Esterházy János. Mint mondta, sokak szerint Trianon után minden újrakezdődött, ám a politikus a századforduló környékén létrejött keresztényszocializmus eszméjét megújítva építette fel a pártját.

„Elég keserű szájízzel vette tudomásul, hogy egy egységes magyar pártba tulajdonképpen részben fel kell adni a keresztényszocialista alapeszmét – amibe beletartozott az, hogy az eredeti pártnak volt szlovák, német szekciója is”

– mutatott rá Szarka, milyen gondokkal járt az Egyesült Magyar Párt létrejötte.

Molnár Imre ezt a szálat továbbfűzve elmondta, a pártegyesítés után valóban úgy tűnt, kihunyt ez az eszme – ám az egyesüléssel létrejött viszonyok csak rövid ideig, 1938 novemberéig tartottak. Szlovákiában maradva Esterházy aztán visszatért az egyházi elvekhez, s erre olyan politikai gyakorlatot tudott alapozni, amelyben jobb- és baloldaliak is mellé tudtak állni, mert nem a korábbi politikai hovatartozásuk volt fontos, hanem az, hogy hajlandók voltak-e a „felvidéki magyar család ügyét szolgálni”.

„Nem mi döntöttünk”

Az első bécsi döntéshez vezető útról, a politikus abban játszott szerepéről, pontosabban szerephiányáról is szó esett. Szarka emlékeztetett, maga Bethlen István oktatta ki Esterházyt arról, hogy a revízió a magyar kormány dolga, nem pedig a kisebbségi politikusoké. Nem vehetett részt a komáromi tárgyalásokon sem, ahol végül mindkét fél felrúgta a tárgyalóasztalt. Hozzátette: a bécsi döntés azonban nem volt folytatható 1945 után, mivel „nem mi döntöttünk a szlovákokkal arról, mit szeretnénk létrehozni”. Szerinte Esterházy azt gondolta, a trianoni helyzeten úgy kell változtatni, hogy közben ne hozzunk létre új, súlyosabb konfliktusokat, ezért „belső megegyezéses békére” lett volna szükség – vagyis „nekünk” kellett volna döntenünk arról, mivé akarjuk formálni Közép-Európát. Molnár Imre hozzáfűzte, a komáromi tárgyalások után Esterházy „vért izzadva” próbálta egy csallóközi kúriára meghívni a tárgyalófeleket. Arra törekedett, hogy minél tisztább etnikai határok jöjjenek létre, ami „kis kompromisszummal” megvalósulhatott volna.

„Kiegyezés”

Molnár Imre úgy látja, Esterházy állásfoglalásait a magyar–szlovák sorsközösségről a szlovák történészek „alibimondásoknak” tartják. Ugyanakkor a politikus határozottan képviselte azt a nézetet, hogy a magyar politikának tudomásul kell vennie a szlovák nemzet és identitás önálló létét, valamint hogy az ezért való harc nem vonható meg sem a szlovákokról, sem más népektől. Az önálló Szlovákiában aztán a konfliktusok tompítására törekedett. Eközben hitt egy magyar–szlovák „kiegyezésben” is, ami gyakorlatilag egy közös országban való létezést jelentett volna a korábbi magyar–horvát modellhez hasonlóan.

Szarka László hangsúlyozta, Esterházy a magyar vezetéstől felhatalmazást kapott arra, hogy ő egyeztessen a szlovákokkal.

„Pestnek egyszerűen nincs is nyelvtana, nincsenek felkészülve arra, miként kell tárgyalni egy olyan felnövekvő, Csehszlovákiát inkubátorállamnak tekintő szlovák nemzettel, amit Magyarország folyton visszahelyezne 1918 előttre, mondván, úgyis visszajönnek Szent István koronája alá”

– adta elő Szarka, aki szerint Esterházy pontosan látta, hogy a szlovákok „nem fognak leborulni” Budapest előtt, ehelyett folyamatosan mérlegelték az opcióikat.

A két történész kitért arra a politizálásra is, amit Esterházy az önálló állammá vált Szlovákiában végzett.

„A szlovák államon belüli tevékenysége csúcstevékenység”

– összegzett velősen Molnár Imre. Szerinte a politikus óriási energiát fektetett abba, hogy a teljesen szétszórt magyarságot egy közösséggé tegye, amelynek alapjai a szociális politika, a közösségi „magyar házak” létrehozása, illetve a humanizmus voltak – utóbbi a háborús propagandával szemben. Szarka ezzel kapcsolatban a politikus fáradhatatlanságát emelte ki, aki állandóan úton volt, s „mindenhol maradt utána egy Esterházy-relikvia”.