Elitváltás a 40-es évek végén egy Duna menti faluban

A Párkányhoz közeli Ebed sok tekintetben a térség tipikus községének számít. A gyakorlatilag teljesen római katolikus faluban 1941-ben 1647 lakos élt (ebből 1537 fő volt magyar), akik között jelentékeny csoportot képviseltek a középparaszti családok, összességében pedig egy változatosan rétegződő lakosságról beszélhettünk. A második világháború áldozatai mellett a jogfosztottság évei is megkérték a maguk árát: mintegy 70 családot érintett a lakosságcsere és a kitelepítés. Az 1950-es népszámlálás szerint csak 1452 lakos élt a községben, s noha a magyarok továbbra is többséget alkottak (1192 fő), ekkor jelentékeny számú szlovák nemzetiségű polgárt (254 fő) is regisztrálhatunk.

A kutatás

A Kisebbségi Kulturális Alap és a Szlovák Kutatás- és Fejlesztéstámogató Ügynökség (A szlovákiai magyar társadalom változásai az utóbbi 100 évben, különös tekintettel a mindennapi kultúrára című APVV-20-0336 projekt) támogatása által a Fórum Kisebbségkutató Intézet égisze alatt 2023-ban zajló kutatásom a korábban Ebeden végzett vizsgálatokhoz is szervesen kapcsolódott. Ezúttal arra voltam kíváncsi, hogy az idős lakosok emlékeiben és elbeszéléseiben hogyan jelenik meg az 1940-es és 1950-es években lezajlott elitváltás. A korábbi interjúkat is beleszámolva igazán mélyen 10 személy elbeszélésével tudtam dolgozni, akik mindannyian egykori középparaszti családok leszármazottai. Arra voltam kíváncsi, mely falubelieknek tulajdonítottak vezető szerepet, jelentős társadalmi presztízst – akár pozitív, akár negatív felhangokkal – a második világháborút követő elitváltás előtt és után. Az elemzés hozzávetőleges végpontja 1953, a kommunista rendszer ún. megalapozási időszakának vége volt – vagyis kifejezetten a társadalomtörténeti „töréspont” közvetlen előzményei és következményei érdekeltek. A kutatás összképe mindenképpen szelektív és részleges, ám a korabeli megpróbáltatásokat és törésvonalakat a hiányosságok ellenére is jól szemlélteti a vizsgálat.

A „régi” elit

Az visszaemlékezésekből egyértelműen kitűnik Góra Nándor, aki Ebed utolsó bírója volt a jogfosztottság évei előtt. A középparaszti családból származó Górát ezt követően viszonylag hamar, a lakosságcsere miatt került Magyarországra a teljes családjával együtt. A közigazgatásban második fontos személy Góra Ernő szintén a háború végéig volt jegyző. Ő ugyan a faluban élt továbbra is, de hasonló fontos szerepet többé nem játszott a közösség életében, s végül terményfelvásárlással foglalkozott. 1945-ben menesztették a községházán titkárként dolgozó Kovács Juliannát is, aki Pozsonyba kerülve orvosnak tanult ki, majd ott is telepedett le.

Ami a nagygazdákat illeti, legalább négy 60 év körüli családfőről beszélhetünk. Érdekes módon mindannyiuk Ebeden maradhatott a jogfosztottság éveit követően, a kollektivizációs hullám során „kulákként” viszont semmi esélyük nem volt megőrizniük a korábbi státuszukat. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna némi korlátozott „technikai” szerepük az új rendszerben. Csurgai János – akit a konszenzus a legsokoldalúbb gazdálkodónak/vállalkozónak tartott, a kommunista propaganda pedig a legfőbb „kuláknak” – végül a kényszer hatására maga is aláírta az egységes termelőszövetkezetbe való belépési nyilatkozatot. A sors fintora, hogy az elkobzott cséplőgépéhez kiválóan értett, s a szövetkezet keretén belül igénybe vették a gépészeti szakértelmét annál a gépnél, ami egykor sajátja volt. Később, már élete végén hozzátartozóinak utalt arra, hogy ha most lenne fiatal, tudná, hogy kéne jól működtetni a „JRD”-t – vagyis kifejezetten képes lett volna vérbeli vállalkozóként alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz is.

A nagygazdák közül Szabó Ferenc volt az, aki ellenállt, s nem írta alá a termelő-szövetkezetbe való belépési nyilatkozatot. Emiatt börtönbe került (állítólag magával Gustáv Husákkal is raboskodott), majd nem tört meg a szabadulás után sem. A szövetkezet helyett az állami gazdaság telephelyén volt mezőgazdasági munkás.

A háború alatti utolsó tanítói gárdát is elsodorta a történelem. Thúry Sándor, aki 1945-ig iskolaigazgató, ill. kántor, a lakosságcsere nyomán családostul Visegrádra került. Jóbarátja, Könözsi József segített neki a költözködésnél, s amikor a vasúti vagonba pakolták be az ingóságaikat, megígértette, hogy József fiának esküvőjére még egyszer utoljára hazalátogat – amire 1958-ban sor is került. A pedagógusok közül Magyarországra került Brigán Dezső és felesége, Margit is – Makkay Janka pedig 1945 után kántorként, ill. a plébános szakácsnéjaként dolgozott.

A „régi” elitből mindössze Tóth István Zoltán plébános maradt a posztján, akit 1945-ig közösségileg aktív, a vallási erkölcs dolgában szigorú, nagyon művelt papnak tart az emlékezet. 1945, ill. 1948 után visszavonult a szűk értelemben vett papi szolgálatba, miközben nagyon félt a politikai meghurcoltatástól. Lelki vezetői stratégiáját és alkalmazkodási készségét mutatta, hogy az államszocialista időkben még akkor is főiskolai, egyetemi továbbtanulásra biztatta a helyi családok tehetséges gyerekeit, ha emiatt azoknak (kényszerből) le kellett mondaniuk a templomba való járásról.

A töréspont után

Noha Ebedre is számos szlovák nemzetiségű pedagógus, hivatalnok és más tisztviselő került a jogfosztottság évei alatt, valódi „új elit” végül nem lett belőlük. Emellett az emlékezetben nem mint kifejezetten negatív figurák jelennek meg. Csak néhányan maradtak a faluban később is, ők jellemzően mind ebedi családokba házasodtak be.

A jogfosztottságot jelentő „közjátékot” követően, 1948 derekától számolhatunk az új vezetői réteg létrejöttével – pontosabban szólva annak rögös útjával. Hogy Ebeden mennyire beszélhetünk kommunista szimpatizánsokról 1945 előtt, az nem teljesen világos. Mindenesetre szórványos adatokból arra következtethetünk, hogy néhány kézműves, ipari munkás és szegényparaszt valamennyire vonzódhatott a baloldali eszmékhez – közülük olyanok, aki párkányi, esztergomi és dorogi üzemekben dolgoztak.

Összességében negatív az első pártfunkcionáriusok megítélése, esetenként viszont mérsékelten pozitív is („jó ember volt azért...”). Hangsúlyozni kell: a minősítéseket olyan emberek tették meg, akiknek családjaik, ill. saját maguk is szenvedtek a gottwaldi időszak elnyomásától. Amellett, hogy egyébként mindannyian magyarok voltak, származásukat, osztályhelyzetüket tekintve az említett csoportok valamelyikéből kerültek ki (kivételesen középparasztok is lehettek) – de hogy pontosan hogyan lettek a kommunista párt káderei, arra az emlékezet (egyelőre) nem nyújt biztos támpontokat.

Az elbeszélésekben megkülönböztetett szerepet tölt be a szövetkezetesítés, ill. az ehhez fűződő káderpolitika. Ez érthető, hiszen Ebed alapvetően az agráriumból élő község volt, a kollektivizáció pedig e téren drasztikus beavatkozásnak számított. Emellett a mezőgazdasági, gazdasági, közigazgatási szerepkörök gyakran összefolytak a káderek esetében – nem is beszélve arról, hogy a vezető szerepet betöltőknél sokan egyszerűen nem rendelkeztek megfelelő szakképesítéssel. Utóbbi problémát a párt folyamatosan, némileg kapkodva próbálta megoldani az első években különféle továbbképzések biztosításával. „Annyi volt a változás, hogy az ember nem győzte követni” – szól az egyik visszaemlékezés, amely jól festi le a szövetkezet első éveinek nem ritkán kaotikus jellegét. A Nemzeti Emlékezet Intézetének levéltárában található párkányi rendőrségi jegyzőkönyvben ráadásul több olyan bejegyzés is található, ami arra utal, hogy a karhatalomnak 1951 és 1953 között rendszeresen akadt dolga az ebedi szövetkezetben különböző lopások és visszaélések (de nem szabotázsok) miatt.

Kovács Pál volt az első helyi, magyar nemzetiségű „MNV-elnök”, vagyis a háború előtti bírók utóda. A pozíciók instabilitását jól mutatja, hogy később az állami gazdaságban dolgozott egyszerű munkásként. Zalaba Ferenc is vezette az önkormányzatot, ám ezt követően volt még téglagyári munkás is, s miután agronómusi szakképesítést szerzett, a termelőszövetkezetben helyezkedett el.

A narratívumokban olyan káderek is megjelennek, akik kvázi fontos párt és önkormányzati posztokra kerültek, de a szó szoros értelmében ekkor tanulták meg leírni a nevüket – köztük olyan is, aki 1944-ben helyi nyilas tisztviselő volt.

A pártfunkcionáriusok között Morvai Ferenc számít az egyik legkarakteresebb személynek, aki némi földdel rendelkező vasutas családból származott. Mivel megjárta a hadifogságot is, tudott oroszul, s egészen az 1970-es évekig játszott meghatározó szerepet, többek közt a szövetkezet elnökeként is.

Végül ami az oktatást illeti, érdekes szerepet töltöttek be az első tanítók. Ahogy máshol, úgy Ebeden is 1950-ben nyílt meg a magyar iskola. A kezdeti időszakból négy ebedi születésű, gazda- és kereskedőcsaládokból származó női pedagógus kapja a legnagyobb (javarészt pozitív) szerepet az emlékezésben. Ugyan több tanítóról is beszélhetünk az első években, de mind között Potfayné Morvai Mária, Nagyné Fűry Erzsébet, Rutainé Morvai Anna és a holokauszt-túlélő Borbély Rózsa azok, akik rendre felbukkannak az emlékekben. Figyelemreméltó kontrasztnak számít a pártfunkcionáriusokkal szemben, hogy ők jellemzően hívő emberek voltak, akiket az 1950-es évek elején ezért külön zaklatott az államhatalom.

Összességében tehát 1948 után is fokozatosan helyi emberek töltötték be a község vezető pozícióit. A falu későbbi fejlődését – és a helyi emberek vezető szerepét – azonban nagyban korlátozták az államszocializmus anomáliái. Ilyen volt a közigazgatás központosítása, a helyi intézmények (például az iskola) leépítése – ám ez már egy másik történet.