Régió

Aki szerette a munkáját és a gyerekeket

Ebed | Potfay Mária (1925) 30 évig volt pedagógus a Duna menti Ebeden. Pályája a jogfosztottság évei után indult és 1980-ban végződött. Nem egyszerű korban volt tehát tanító, de az sosem volt kétséges számára, hogy azt csinálhatta, amit szeretett és amihez értett.
Vataščin Péter

2019. november 20. 17:18

Ebed

„Én úgy kerültem a tanítóságba, mint Pilátus a krédóba” – kezdi a tőle megszokott kedélyességgel Potfay, lánykori nevén Morvai Mária a válaszadást. Azt kérdeztem tőle, akit helyben mindenki csak Marica néninek hív, hogy miként és mikor vált belőle tanító. Ebedi házában – ami egykor gazdag paraszti hajlék volt – beszélgetünk, ahol egyedül él férje halála óta. Szerencsére a közelben, Ebeden és Párkányban él két fia, három unokája és négy dédunokája. Az esztergomi Irgalmas Nővérek Érseki Leánylíceum és Tanítóképző Intézetben végzett 1948 júniusában – akkor tehát, amikor a jogfosztottság évei leperegtek, de közben már a Klement Gottwald nevével fémjelzett kommunista korszak kezdte meg kiépülését.

Oda-vissza szökni

A második világháború végeztével a Duna ismét országhatárrá változott Ebed mellett, így nem voltak egyszerű helyzetben azok, akik 1938-at követően ebből a faluból ingáztak Esztergomba, Dorogra vagy más magyarországi településekre. Sokaknak a szó szoros értelmében országot kellett választaniuk, ami nem volt könnyű a csehszlovák államhatalom kisebbségellenes politikája, majd az 1948-ban bekövetkezett kommunista államcsíny árnyékában. Potfay Mária utolsó intézetben töltött évei eleve egy hosszabb szünet után következtek, ugyanis édesanyja 1944-ben meghalt, gondot kellett viselnie a háztartásra is. Mikor újra elkezdte a tanulmányait, azzal szembesült, hogy egy egyszerű hazalátogatás is óriási akadályokba ütközik. Ebeden az akkor már elhunyt édesanyja szüleinél tartózkodott.

„Akkor Magyarországról hazajönni nem lehetett. Csak húsvétkor, karácsonykor. De csak szökni. Szökni! Mert ha elfogtak, becsuktak”

– majd elmeséli, hogy a karácsonyi szünet után egy táti emberrel ment vissza a túlpartra, aki elkötött egy katonai dereglyét, és az éj leple alatt azzal hajóztak át a Dunán. Közben egy kétéves lovat is magukkal vittek.

„Olyan köd volt, hogy azt sem látták, hova megyünk. Mondom, Béla bácsi, én úgy veszem észre, hogy víz van a lábam alatt. Á, azt mondja, biztos bepisilt a csikó. Hát a víz mindig nőtt. Én azt hittem, hogy ott maradunk azon az éjszakán a Dunában. Este 10-kor értünk le a Duna-partra, reggel 6-ra értünk át” – meséli még ma is élénken, ráadásul a Tát fölötti szigetek környékén egy örvény is elkapta őket. A táti csempészt később, amikor rendkívül szigorúvá vált a határellenőrzés, agyonlőtték az egyik útja során.

Ebed

Pályára kerülni

1948-ban jött haza Ebedre, s a községházán vállalt különféle hivatali munkákat. A magyar nyelvű oktatás itt is 1949-ben indult el, a faluban azonban csak egy tanító volt, Csiffáry László, de a szlovák iskolában is egy pedagógus dolgozott, s ők voltak 170 gyerekre. Potfay Mária azonban nem közvetlenül innen került be az oktatásügybe. „Karácsony után az esperes úr kihirdette a templomban, hogy a szülők keressenek hitoktatót. Négy tanítónő van Ebeden, akik már végeztek. Valakit keressenek, aki megtanítja a gyerekeknek azt az anyagot, amit ő kíván ahhoz, hogy elsőáldozásra vihesse őket, mert nem tudnak olvasni. Honnan tudtak volna? A szülők aztán állítólag úgy döntöttek, hogy engem választottak. El voltam bangulva. Pont engem?” Gyorsan belejött a hitoktatásba, és ez volt a lényeg. „Lojanová, a szlovák iskola igazgatója végighallgatta, hogy én miként foglalkozok a gyerekekkel. Jó idő volt, ablakok nyitva. Egyszer azt mondja nekem, hogy Marika, a Majácska is megy áldozni, arra is ráfér ez – magyarul tudott mind a két kislánya, ő is magyar volt –, nem mehetne oda?” – meséli. Innentől kezdve a pap és az igazgató a szárnyuk alá vették.

„Egyszer, ahogy sétálgatunk az udvaron, mondja nekem az igazgató elvtársnő, hogy nem volna neked kedved tanítani? Hát nincs tanító a magyar iskolában, látod, egyedül van ez a fiatalember. Jaj, mondom, hogyne lenne kedvem, de hogyan jutok én ahhoz? Azt mondja erre a pap is, hogy Marikám, meg kell próbálni, én megírom neked a kérvényt. Azt Nyitrára kellett küldeni. Meg is írta, másnap hozta. Mikor elment, Lojanová elkérte, hogy elolvassa. Azt mondta, ha te ezt elküldöd, biztosan nem vesznek fel. Hát szegény pap az ő szája íze szerint minden szépet, jót megírt katolikus szemszögből. Az igazgató tudta ezt, mivel azután is tölcsérrel öntötték a fejünkbe a politikát. Azt mondta, majd ő megírja. Fel is adta, majd jött a nevemre a levél, hogy fel vagyok véve szeptember elsejétől. Erre mondják, hogy jókor voltam jó helyen. Hogy be lettem választva a hitoktatásra. Én, hogy egyedül beadjam!” – mondja még ma is csodálkozva. Munkája, minden más korabeli kollégájához hasonlóan, a magyar nyelvű oktatás 1949-es indulásával különös jelentőséggel bírt. Ma már szinte alaptétel, hogy ezekből az emberekből épült újjá a magyar oktatási rendszert. 

Végre családban

Férjével, Potfay Sándorral 1949-ben esküdtek meg, de nem indult egyszerűen a közös életük, ugyanis a férfi majdnem Magyarországon rekedt, Dorogon dolgozott.

A kollektivizáció beindulásával nem várt nehézséggel szembesült, férjének családja ugyanis tehetős gazdának számított.

„Már tanítottam, amikor behívattak a községházára, hogy ha nem hagyom ott a Potfay családot, akkor kidobatnak a tanítóságból”

– meséli, s ez azt eredményezte, hogy csak titokban, a kerteken át járt férje szüleihez.

Közben próbálták valahogy megoldani a kapcsolattartást is: „Kiabáltam át a Dunán. A fináncok odaadták a távcsövet, láthattam is őt. Ő a magyar oldalon. Azt nem bánta senki, hogy onnan ide beszélt. Elmondtuk, hogy mi újság itthon, mi van velünk” – emlékszik. Az esküvőjük után nem kapott a férje többé átkelési engedélyt, végül a rendőrségről azt a tanácsot kapták, hogy szökjön át a Dunán, nem fogják visszatoloncolni, ugyanis akkor már csehszlovák állampolgár volt. 1950 áprilisában jutott át végül a folyón, s miután büntetésből egy handlovai bányában egy hónapot munkásként töltött el, végre együtt élhettek, és hamarosan két fiuk született, Sándor és Attila. 

A falu tanítói

Az a bizonytalanság, ami a kollektivizáció és férjének családja miatt övezte az állását, csak lassan engedett fel. Úgy meséli, nem volt biztos abban, hogy pedagógus tud maradni, de azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a falu és a párt elöljárói tisztában voltak azokkal a nehézségekkel, amelyeken keresztülment az azt megelőző években. Később aztán csak a katolikus hite miatt zaklatták a pártból, amivel elérték, hogy egy ideig csak ritkán kereste fel a templomot. A tanítói pálya azonban, mint utóbb kiderült, pont számára volt kitalálva. 1950. szeptember 1-jén kezdte a munkát a szomszédos Muzslán, mivel Ebeden még nem volt kész az iskola épülete. „Azért nem lehetett nyitni osztályt, mert nem volt hova. Sok gyerek volt” – emlékszik vissza azokra az időkre, amelyeknek pontosan az ellenkezőjét tapasztaljuk napjainkban Szlovákia-szerte.

Szinte kizárólag elsősöket tanított pályája során. Amikor azt mondja, nagyon szeretett tanítani, nem is lehetne több határozottság és jókedv a hangjában. Szívesen emlékszik vissza a gyerekekre. Írás, olvasás, számtan, ének, rajz, torna – ezeket a tantárgyakat vitte, s mint mondja, mindig az első félév volt a legnehezebb, akkor kellett lefektetni az alapokat. „Csináltam mindig olyan órát, hogy elbeszélgettem a gyerekekkel. Az ő kis eszükkel, ahogy el tudták mondani az élményeiket, szerettem velük tárgyalni. Leültem a padra, melléjük, és úgy meséltünk” – így próbált közelebb kerülni a diákjaihoz. Úgy érzi, sokkal jobban lehetett velük bánni, mint ma, testi fenyítést pedig egy-egy ritka eset kivételével nem alkalmazott a 30 év alatt. A feltételek azonban a kezdetek kezdetén igen nehezek voltak.

„Jártam a szülőkhöz délután, házról házra, hogy keressenek régi ábécéskönyvet, amiből még az anyuka tanult. Meg amiből én tanultam, az nekem megvolt, édesanyám eltette. Abból tanítottam. Majdnem mindenki megtalálta, de 8-9-nek nem volt semmi. Azoknak vettem csomagolópapírt a szövetkezetben, kinyírtam belőle egy darabot mindenkinek, arra lerajzoltam azt a bizonyos betűt, amit holnap tanulunk, meg valami kis rajzot is hozzá” – meséli.

Az 1962-re lassan kialakult tantestületre ma is szívesen emlékeznek vissza azok az ebediek, akik azokban az esztendőkben voltak kisiskolások. Potfay Mária mellett Borbély Rózsa, Nagy Erzsébet, Rutai Anna és Kremmer Julianna dolgoztak az iskolában, mindenki egy-egy évfolyamot vitt.

1980 nyarán ment nyugdíjba, de ősztől az év végéig még helyettesítette egyik kollégáját a párkányi alapiskolában. A következő évet már otthon töltötte, de nem gyerek nélkül, ugyanis a legidősebb lányunokájára vigyázott. Mint mondja, ekkor lett komoly lázas beteg szinte először életében, amire az orvosa azt mondta, hogy ezt a nyugdíjazása okozta.

Ebed

Eltűnt iskola

Ebeden 1980-ra szűnt meg az önálló magyar iskola (a szlovák pedig egy évvel korábban), de ezt követően még 1996-ig volt helyben oktatás. A párkányi alapiskola kihelyezett részeként négy osztályban tanultak az ebedi diákok, de létszámproblémák miatt végül ezeket az osztályokat is megszüntették. Habár az ezredforduló óta néhányszor felmerült a gondolat, hogy valahogyan újra kéne nyitni, az ötletnek sosem volt igazából realitása. A két iskolaépület közül néhány éve az egyiket lebontatta a falu vezetése, míg a másik jelenleg kihasználatlanul áll. Az alsó tagozatos ebedi gyerekek főként Párkányba járnak iskolába. A saját és helyi oktatás tehát már régóta csak emlék a faluban, s a szlovákiai falusi kisiskolák helyzetét ismerve aligha fog változni ez az állapot a közeljövőben. Az ebediek számára elsősorban Potfay Mária és kollégái több évtizedes munkája jelenti a valóban helyinek mondható oktatás utolsó igazán kézzelfogható emlékét.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Idén több a karácsonyi nyugdíj

Mindössze 13 párt állított teljes jelöltlistát

A poprádiakat fogadja a DAC a kupában

Az Új Szó kérdez, a magyar pártok válaszolnak!

Több bank alkalmazottja kevesli a bérét

Az elesett katonák emlékének adóztak

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.