Elhagyom a várost

Nemrég úgy döntöttem, végleg otthagyom a várost. Megtévesztő, képmutató és kegyetlen. Elegem lett belőle. Diákéveim alatt kollégiumi körülmények, majd lakótelepi albérlet, zsúfoltság, szmog, idegeskedés, rohanás. Ezt tekintsem főnyereménynek? Sokáig azt hittem, szabad vagyok, azt teszem, amit akarok, független egyén vagyok. Egy egyéniség. Individuum.

Azóta tudom, hogy nincs ez így. Rájöttem, hogy valóban szabad akkor lesz az ember, ha rájön, hogy óriási a felelősség, amit a szabadsággal kapunk. Szabadon választhatunk ugyanis a jó és a rossz között. S én választottam, meggyőződésem szerint a jót. Mert időközben megszületett a kisfiam is, és nem akartam, hogy lélekölő betonrengeteg között sétálgassunk. Elképzeltem, hogy ha már nagyobb lesz, naponta háromszor, akárcsak a szobakutyát, kiviszem megsétáltatni. Meg aztán hová viszem? A lakótelepi játszótereket minek is nevezhetnénk? Mindegyik lerobbant, tönkretett, piszkos és szeméttel teli. Igaz, ez a kisváros egy porfészek, de laktam én már fővárosokban is. Hát az még fárasztóbb.

Szóval, a férjemmel együtt döntöttünk. Leköltöztünk falura. Mégpedig egy egészen kicsi faluba. Lakóinak száma a százötvenet sem éri el. A szülői házat kipofoztuk, felújítottuk, van hozzá hatalmas kert, zöld fű, fák, meg minden, ami a városban nincs. Vagy van, csak az nem az enyém, és nem lehet rálépni, rámászni. Akkor meg minek? A gyereket csak „kicsapom” a fűre, és elvan reggeltől estig a szabad levegőn. Hát nem jobb ez így?

Egy év múltán még mindig élvezem, s tudom, hogy jól döntöttünk. Sokan kérdezik, nem hiányzik-e a város, a barátok. Őszintén szólva, amikor ott laktunk, akkor sem tudtam velük többet találkozni, mint amióta falun élünk. És hát: van telefon, internet, kábeltévé. A mi pici falunkba is bejön a világ. De mi van a bevásárlással? – kérdik megrögzött urbánus barátaim. Heti egy alkalommal bemegyünk a közeli – és tényleg közeli – városba, megvesszük, ami kell. ĺgy a kísértés is kisebb, nem költöm naponta a pénzt.

Annyi biztos: egy fontos feltétele van annak, ha valaki falun szeretne élni. Autó kell, nincs mese. A buszközlekedés olyan, amilyen, vagy semmilyen. Azon is sokáig tépelődtünk, hogy értelmiségiként hogyan rendezzük be az életünket. Mert a szüleink ugye, a kétkezi munkába születtek bele. És ha kert van, akkor az valamire kötelez. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy nem fog rabszolgává tenni a kert. A szüleink vállalták, megegyezéses alapon: addig művelik, amíg kedvvel teszik.

Úgy tűnik, nem mi vagyunk az egyetlen szellemi munkát végzők, akik falun szeretnék leélni az életüket. Sőt, egyre többen leszünk. A vad szocializmus városépítő folyamata után, amikor nem adtak építkezési engedélyt a falukban letelepedni kívánóknak, immár szép lassan visszaáll a normális rend. Sokan döbbennek rá arra, hogy nem csak városon lehet boldogulni, falun is teljes értékű életet lehet élni. Bár falvaink még messze vannak a nyugat minden szempontból élhető vidékeitől, de lassan már errefelé is mozgolódik valami. Nekem egyelőre annyi is elég, hogy itt nyugalom van, jó levegő és sok zöld. A többi majd jön ezután.