Egyesületet alapítottak a szekeresgazdák leszármazottai

V. KRASZNICA MELITTA

A közel 30 alapító az egykori szerekeresgazdák leszármazottja, de az alapszabály szerint a későbbiekben tag lehet bárki, aki segíteni szeretné munkájukat, és részt akar venni a társulás célkitűzéseinek megvalósításában. Az ünnepélyes eskütételt követően a résztvevők megválasztották a héttagú elnökséget és Farkas Gáspár személyében a társulás elnökét is. A helyieken kívül magyarországi és erdélyi alapító tagjai is vannak az egyesületnek, idősebbek és fiatalok is.

A komáromi szerekeresgazdák a honfoglaló magyarok leszármazottainak vallották magukat, akik már a városalapításnál jelen voltak. A török háborúk idején hősi helytállásukért birtok nélküli, ún. armális nemességet kaptak; kiváltságokat viszont nem élveztek. Kenyerüket továbbra is kétkezi munkájukkal, állattenyésztéssel, földműveléssel, valamint fuvarozással és hajóvontatással keresték. Ez utóbbival országos hírnevet szereztek. A gőzgépek megjelenését megelőzően, sőt, egészen a második világháborúig vontatták a hajókat a Dunán az árral szemben, egészen a németországi Ulmig: a hajó nagyságától és a rakomány súlyától függően 15–25 pár lóval. 1820-ban 190 vontatót tartottak nyilván, de számuk nagy hajózás idején elérte a háromszázat. Farkas Gáspár ünnepi köszöntőjében rámutatott, a szekeresgazdák írástudó, művelt emberek voltak, akik magyarul, németül és latinul is beszéltek. Egyetlen családból sem hiányzott a Károli Gáspár-féle Biblia, a Szikszai imádságoskönyv és a komáromi kalendárium. Hagyományaikhoz, vallásukhoz erősen kötődtek, ezért áldozatot is képesek voltak vállalni. Az 1700-as évek végén, a református templom építésekor valamennyi szerekesgazda letépte a díszegyenruháján lévő ezüstgombokat és láncokat, azokat ajánlva fel a költségek fedezésére, ami személyenként akár 2,5–3 kilogramm ezüstöt jelentett. A társadalom köztiszteletben álló tagjai voltak, híres volt lovas bandériumuk, az énekkaruk, ünnepeken ezüstgombos, ezüstláncos feketemagyarban vonultak fel, ha kellett, országos ünnepségeken léptek fel. Sorsuk a háborút követő kitelepítéssel pecsételődött meg, a mintegy 200 családból alig 15 maradt Komáromban.

„Mindenképpen szeretnénk visszahozni a köztudatba a szekeresgazda-hagyományokat. Sajnos ma már, főleg a fiatalabb generáció tagjai közül, nagyon kevesen tudják, kik is voltak a szekeresgazdák és milyen fontos szerepet játszottak Komárom életében, fejlődésében. Ezért ismeretterjesztő előadásokat tartunk, nagy nemzeti ünnepeinken mi is koszorúznánk, és szeretnénk feléleszteni az egykori jellegzetes szekeresgazda-viseletet” – nyilatkozta lapunknak Farkas Gáspár.