Egy ismerős ember a behavazott pozsonyi főpályaudvaron

Havas zuhatag tombol kint. A pozsonyi főpályaudvar megszokott téli reggeli életét éli. Ezrével hömpölygő tömeg, vasúti rendőrök, munkába, iskolába indulók, hajléktalanok, továbbutazni vágyók. A kijárat melletti újságos kioszktól védve jambósapkás, ismerős arc. Éppen aprót ad az egyik kéregető hajléktalannak. Megismer, földim, talán a hajnalban beérkező kassai gyorson is együtt utaztunk, csak most keveredett elő a tömegből. Hangosan köszön, és minden bevezetés nélkül kezdi a mondókáját.

„Tetszik tudni, elkéstem a bécsi személyt. Hiába no, télen minden nehezebb, tudom én, hogy van ez kérem, majd húsz évig én is vasútnál dolgoztam mint kalauz. Hogy hova készülök? Hát elkéstem a bécsi vonatot, oda mennék, Bécsbe. Már vagy tíz éve járok ki. Két gyerekem van, egy befejezetlen házam, unoka, meg a nagy munkanélküliség otthon. Hiszen tetszik tudni, mi van nálunk Gömörben? Szinte alig dolgozik valaki. Valamiből meg élni kell. Az asszonynyal mi is voltunk közhasznú munkások, de nálunk a faluban, nincs más lehetőség. Még 1992-ben elkezdtem építkezni. Akkor még jó fizetésem volt, kalauz voltam, stabil állás, nem rossz pénz, hát belefogtunk. Gondoltam, majd csak sikerül valamit összehozni a gyerekeknek. Tudja, nehéz, mióta nincs állandó munkám. Próbálkoztam én már mindennel. De otthon semmi esély nincs megmaradni. Pláne most, hogy elveszik a segélyek felét. A fiam nemrég nősült, van már unoka is, nekik szeretnék segíteni. A nagylány középiskolába jár. Tudom, szokatlan, hogy nekem, a cigánynak ilyen gyerekeim vannak, de hála istennek. Nem szeretném, ha elvesznének az életben, így nekem kell valamit előteremteni. Bécsbe nem csak koldulni járok. Most jó, hogy van ez a nagy hó, mert legalább lesz hómunkásra kereslet. Egy éjszaka annyit meg lehet keresni, amennyit itthon fél hónap napszámban se nagyon. Meg elmegyek a piacra trógerolni is. De van stabil helyem a bécsi főpályaudvarnál, az aluljáróban. Nem koldulok én, á dehogy. Csak állok, meg beszélgetek. Már ismernek, majd tíz éve járok ki oda. Szinte családtag vagyok már. Az árusok is adnak pénzt, mindig segítek is, ha kell. Nem loptam én kérem soha az életben. Büntetve nem voltam, becsületesen dolgoztam mindig. A vasúthoz is azért vettek fel annak idején. Hamarább lettem önálló kalauz, mint az, aki betanított. Ott jártam Pelsőc környékén a személyvonatokkal. Soha nem panaszkodtam én kérem, se a hajnali kelésre, se az ünnepnapi szolgálatra. Jó világ volt még az. Mindenki ismert, én is nagyon sok embert ismertem, szinte öszszes emberrel tegeződtem az egész vonalon. Úgy hívtak, úgy ismertek, hogy a mosolygós kalauz. Nekem idén harminc szolgálati évet fognak elismerni, hacsak nem változik a törvény. Mert azt ígérték, hogy aki a vasúttól ment munkanélkülire, az azután jövő éveket is beszámolják szolgálati időnek. Messze még a nyugdíj, kell aki a családnak kenyeret keres. Nem öröm nekem se, hogy egy hónapban legkevesebb egy hetet távol kell lenni a családtól, de csak így tudom kisegíteni őket. Sokat bánkódom emiatt, de aztán előveszem a hegedűt és játszom. Úgy, a szívemből. Mert muzsikus családból vagyok én kérem. Amikor így játszottam Bécsben, csak úgy a magam szomorúsága miatt, olyan sokan dobálták akkor még a schillinget, hogy magam is meglepődtem. Nem volt énelőttem se tok, se kalap, se semmi, csak úgy eszembe jutott minden, aztán játszottam. A lábam előtt meg halomban állt a pénz. Emiatt is tiltottak ki egy évre, belecsapták a pecsétet az útlevélbe, így hát nem mehettem Bécsbe. Addig kénytelen voltam németbe járni, ott is építkezésen, kertekben, farmokon dolgoztam, de akármit mondanak a németről, én nem voltam rosszba velük. Ha azt mondták, ennek meg kell lenni estig, ha kisbalta hullt az égből, akkor is megcsináltam. Nem mondom, meg is becsültek. Sok a gond nálunk, otthon a faluban. Nem ismerik el a cigány embert. Mert én cigány vagyok, nem roma. Magyar cigány. Igaz, olyan időben voltam gyerek, amikor az apámék inkább szlovák iskolába járattak, de erről se ők, se én nem tehetünk. Nem is szeretem, ha belőlem indiait, meg kocsis nemzetet csinál, mert az én őseim már háromszáz éve ugyanabban a faluban éltek és dolgoztak. Kovácsok voltak, meg zenészek. Most is olyan a helyzet, hogy minket semmibe vesznek. A polgármester nem tárgyal velünk, pedig mi vagyunk többségben a faluban. Jó lenne, ha úgy lenne, mint Magyarországon, hogy lenne cigányönkormányzat. Akkor többet el lehetne érni. Mert így, ha bárki is jelölteti magát, a parasztok máris leszavaztatják. Könnyű úgy polgármesternek lenni, ha a fél falu rokon. Mi, cigányok meg nem tudunk összefogni. Hiába volna értelmes ember, nem tudjuk beválasztani, még falusi képviselőnek se. Most is találkoztam itt Pozsonyba falubeliekkel. Mentek Münchenbe, mert onnan telefonált valaki, hogy van valami munka, gyorsan meg kell csinálni, csak nagyon piszkos meg nehéz. Valami vezeték elfagyott, azt kell kiásni kézzel. Ilyenkor, mikor a csákány visszapattan a fagyos földről. Nem leszek én se sokáig Bécsben. Két-három nap talán. Nagyon csúnya idő van. Szállásom talán lesz, ha nem, akkor megint a pályaudvaron kell aludni. Onnan meg szívesen kikergetnek a rendőrök, hiába vesz az ember jegyet, akkor is. Látja, ennek a szerencsétlen hajléktalannak mindig adok két-három koronát. Már ismer, nem tudja, hogy én is koldulok néha, mikor már nincs nagyon munka a túloldalon se. De legalább koldus a koldusnak tudja a baját. Én meg tudom becsülni a kétkoronást, remélem, ő is meg fogja tudni. Isten áldja. Máris indul a vonatom!”