Egy író hazatérése szülővárosába

A világszerte ismert írót szülővárosában, ahol tizennyolc éves koráig élt, ma alig ismerik. A helyzet javítása érdekében ugyan eddig is sokat tettek a helyi magyar szervezetek, ám a többségi szlovák nemzetiségű lakosság számára több idő szükségeltetik, hogy megtanulják leghíresebb földijük nevét. Ráadásul az sem biztos, hogy a látványos és rendhagyó szobor támpontul szolgál számukra, mivel az író neve helyett Márai alig kibetűzhető aláírásának másolata szerepel rajta, a rövid ismertető szöveg pedig hiányzik a talapzatról. A szobor költségeire indított közadakozást koordináló Magyar Közösségi Ház vezetője azonban optimista, szerinte aki kíváncsi, az utánakérdez, és Kassán amúgy is mindennek gyorsan híre megy.

Az egész alakos bronzszobor, amely a széken ülő Márait ábrázolja, központi helyen, a A Bástya utca, a Fegyverház utca és a Fő utcával párhuzamos Mészáros utca kereszteződésében található, és jó jel, hogy az avatást követő ötödik napon is érintetlenek és sértetlenek rajta a magyar nemzeti színű szalagokkal díszített koszorúk. Kassa talán valóban a tolerancia városa. Ezt a szerkezetet főleg a helyi politikusok használják nagy előszeretettel, élükön a főpolgármesterrel, aki nem palástolta meglepetését a szoboravatáson. A politika ördögének és az események szerencsétlen összjátékának köszönhetően ugyanis kassai magyarok egy csoportja épp a szoboravatást találta a legjobb alkalomnak a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás eredményének kifogásolására. A transzparensekkel felszerelt tüntetők már az ünnepség előtt átadtak egy petíciót Szili Katalinnak, a Magyar Köztársaság Országháza elnökének, akiben nem a lelkes Márai-olvasót, nem is a szobor költségeinek támogatása érdekében közbenjáró házelnököt látták, hanem az MSZP egyik vezető képviselőjét. A szerencsétlen afférnak köszönhetően a hétfői lapok nem Márai Sándor szobrának avatásával voltak tele, hanem a Szili Katalint fogadó füttykoncerttel és a házelnök beszéde alatti kollektív hátraarccal. Ki tudja, dühös, szomorú, vagy büszke lenne-e Márai a huszonegyedik század kassai polgáraira?

A hagyományos polgári értékek, az egészséges lokálpatriotizmus, a hazaszeretet, valamint az európaiság visszatérő szavaknak bizonyultak a hosszúra nyúlt szoboravató ünnepségen. Az ünnepi szónokok között ott volt Zdenko Trebuľa kassai főpolgármester, aki a nemzetek, illetve nemzetiségek közötti párbeszéd szükségességére hívta fel a figyelmet, Csáky Pál miniszterelnök helyettes, aki szerint meg kell tanulnunk Máraitól, hogyan kell magyarként európainak lenni, és a már említett Szili Katalin, aki az író alakját felidézve arról szólt, hogy életformája, meggyőződése volt az irodalom, és az írásban találta meg életének értelmét.

„Márai Sándor most hazatért. Hosszú, rögös életútja során a világ számtalan pontján élt, gyötörte a honvágy, most hazatalált, és a szobor által itthon is marad örökre (...) Márait nem idézni, olvasni kell!” – mondta a magyar parlament elnöke.

A kassaiak egyébként több napos rendezvénysorozattal készültek a szoboravatásra, a középfokú ipariskolában például huszonnégy órás folyamatos felolvasást tartottak az író műveiből, akkora érdeklődés mellett, hogy alig jutott valamenynyi olvasni vágyó fiatalnak tizenöt perc hírnév. Rendkívül érdekesnek bizonyult Mészáros Tamás irodalomtörténész, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársának előadása is, aki Márai irodalmi tevékenysége mellett érdekes életrajzi adatokkal is szolgált, sőt eddig sosem publikált képeket is mutatott a múzeum gazdag gyűjteményéből. Szerinte Márai egész élete során szorosan kötődött szülővárosához, Kassához, és ez a kötődés közvetlen vagy közvetett módon valamennyi művében kimutatható. A szobor, Gáspár Péter pozsonyi szobrászművész alkotása sokak szerint az emberi sorsok iránt érdeklődő, párbeszédre nyitott, érzékeny írót ábrázolja, aki beszélgetőtársat vár az előtte álló üres székbe. Mások szerint ez az egyedüllét, a magány, a társtalanság szobra, a nézetei és meggyőződése miatt emigrációba kényszerült alkotó szomorú sorsát jelképezi.

Márai 1900. április 11-én született Kassán, és az egyesült államokbeli San Diegóban 1989. február 21-én önkezével vetett véget életének, miután szerettei sorban kihaltak mellőle. Nem élhette meg a rendszerváltást, a szovjet megszállók kivonulását, amitől hazatérését és könyvei magyarországi kiadásának engedélyezését függővé tette. Regényei mostanában élik reneszánszukat, örök érvényű gondolatait sokan idézik. Néha még transzparenseken és petíciók szövegében is.