Csókolom, tanító néni

Mindenki Kató nénije 1927-ben született a sok Karcsa legkisebbjében, Egyházkarcsán, ahol akkoriban összesen 11 ház állt csupán. „Édesanyám álmát váltottam valóra. Ő szeretett volna tanító lenni. Neki nem sikerült, de eldöntötte, hogy belőlem, elsőszülött lányából márpedig tanár lesz. Végül halmozottan sikeres volt, hiszen négyen voltunk testvérek, és mind a négyen – a húgom és a két öcsém is – tanári képzettséget szereztünk” – meséli nevetve a 92 éves tanárnő. A nevetés és a jókedv adja meg a beszélgetésünk alaphangját. Valószínűleg ez a pozitív életszemlélet segített leküzdeni a nehézségeket és túlélni mindazt, ami annak idején túlélhetetlennek tűnt.

Aranygomb a diáksapkán

1938 őszén a Csallóközt visszacsatolták Magyarországhoz, és Dunaszerdahelyen megnyílt a nyolcéves magyar gimnázium. A karcsai alapiskola után itt folytatta tanulmányait, és bár korkedvezményes volt, az első évet évfolyamelsőként végezte, amiért aranygomb dukált a diáksapkára. „Több mint 80 év telt el, de a mai napig tisztán látom azt a pillanatot, amikor beléptem a házunk udvarára az aranygombos sapkámban. Ott állt előttem édesapám kovács bőrkötényében, édesanyám lisztes kezét törölgetve, és mind a ketten könnyeztek” – emlékezik vissza a tanító néni.

Az Orsolyák Líceuma

Egy magánvállalkozó ivadéka azokban az időkben nem tanulhatott állami iskolában, ezért esett a család választása az Orsolyák Líceumára Győrben, ahol a lányuk tovább tanulhatott. A havi 100 pengős fizetség nem kis megterhelés volt még egy jól menő gazda-kovács család számára is, hiszen azokban az időkben egy mázsa (100 kg) búza ára 18 pengő volt. Ehhez járult a matrac, a párna, a méz, az alma leadása és az elegáns matrózuniformis, ami minden diáklány számára kötelező volt. Máter Kunigunda, a zárda igazgatónője szigorú, igényes és nagyon művelt vezető volt. Az ötéves oktatás azonban négy év után véget ért, amikor egy éjjelen Győrbe bevonult a német hadsereg, és a diáklányoknak 24 óra alatt el kellett hagyni a zárdát. „A szüleim azonban nem adták fel, és magánúton taníttattak itthon, így egy év múlva sikerült levizsgáznom. Az út a záróvizsgára kalandregénybe illő konspirációs mutatvány volt dunakiliti halászok, szekérhajtók, lovas fogatok és dunai csónakosok segítségével” – mosolyog a tanárnő. Ahhoz, hogy teljes jogú tanító lehessen, utólag még szlovák és orosz nyelvből is különbözeti vizsgát kellett tennie.

Az első tanítási évek

1949-ben Ambrovics Katalin volt az első kinevezett magyar tanító, akkor már férjezett és egy egyéves kisfiú édesanyja. A királyfiakarcsai magyar iskolát abban az évben nyitották meg 100 diákkal, ebből 42 volt első és második osztályos, őket tanította. „Nem tudom, ki volt jobban megilletődve, amikor az első tanítási napon összegyűltünk, a gyerekek, a szülők vagy jómagam. Nagy dolog volt, igazi ünnep, hogy elindult a magyar oktatás. Hat Karcsa: Etre, Damazér, Kulcsár, Solymos, Erdőhát és Királyfia gyerekei jártak a királyfiai iskolába, abban az időben az egyetlen lehetséges módon, gyalog téve meg a 3–5 kilométeres utat minden reggel és délután. Itt kezdtem a tanári pályát, és innen mentem nyugdíjba. Különleges kapocs köt ehhez az iskolához, ezért is volt olyan nagy szívfájdalom számomra, amikor pár évvel ezelőtt bezárták” – mondja kivételesen szomorúan a tanárnő.

A falu krónikása

Már az Árpád korban is tudtak a Karcsa nevű településekről, és erről Ambrovics tanító néni kutatómunkájának köszönhetően hallott először a Karcsák népe. 1967-től vezette lelkiismeretesen, szépírással a falu krónikáját, egészen 1979-ig, bejegyezve minden eseményt és mindenkit, aki a falu életében szerepet játszott. Fáradságot nem ismerve kutatta a Csallóközi Múzeum irattárát, hogy összeszedje az elérhető információkat. Ezt a krónikát járási, majd országos szinten is kiemelten díjazták az akkor egyetlen lehetséges módon, egy Szovjetúnió-beli üdüléssel Szocsiban és Picundán, ahol férjével egy hónapot töltött el 1980-ban. Hazatértük után pár héttel Ambrovics Dénes szívinfarktus következtében meghalt.

A biztos háttér a család

„Mindig is a legközelebbi család volt számomra a legfontosabb, ezt édesanyámtól örököltem, aki tigrisként védte a családot, főleg bennünket, gyerekeket. Én már inkább tyúkanyóvá szelídültem, de a mai napig fontos, hogy tudjam, hol és hogy van a három fiam, a hat unokám, a testvéreim és azok családja” – mosolyog ismét Kató néni. 1947-ben ment férjhez Ambrovics Déneshez, az akkor már orosz hadifogságból hazatért nagygazdához, aki élete végéig nagyon büszke volt tanítónő feleségére. Augusztus 20-ára tervezték az esküvőt, de akkoriban ez túl „magyarkodó” dátum volt, ezért csak 21-én kelhettek egybe, amelyből végül szintén felejthetetlen dátumot varázsolt a történelem. Három fiuk született. „Mindhármukból tisztességes ember lett, saját erejükből, saját eszükkel boldogultak az életben. 1980-ban a férjem nyugdíjba vonult, és mivel én is elértem a nyugdíjkorhatárt, kértem a nyugdíjaztatásomat. November elsejétől én is nyugdíjas lettem. November 8-án a férjem nem élte túl a harmadik szívinfarktusát. A falu kérésére visszamentem tanítani először Királyfiakarcsára, később Lúcsra, utána Madra, majd a dunaszerdahelyi speciális iskolába. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, nem sajnálom-e, hogy a három fiam mellett nem született egy lányom sem. Azt válaszoltam, hogy nekem több száz lányom is volt. Nem sok embernek adatott ez meg” – vallja a tanító néni.