Arany a Holdon!

Hatmilliárdnyian nézzük a világűrt, nekibuzdulva örvendünk minden hódítási sikernek s mi haszna? A sárgolyón, amelyen élünk, előre nem jelezhető szökőár sodort el több mint százezernyi embert. Európában, amely most már lassan egy éve hazánk, nemrégiben, még tíz éve sincs, háború dúlt és tömegeket mészároltak le valamilyen vélt és mondvacsinált okok miatt. Az ország, amelynek rendes, adófizető polgárai vagyunk, egy-egy tavaszi áradással nem igazán tud mit kezdeni, így aztán emberéletben, magán- és közvagyonban esik jóvátehetetlen kár. Mi haszna hát a nagy tudásvágynak, amire olyan rettenetesen sok pénzt költ a világ, ország, egyén? Arany a Holdon? Minek, ha lehozni úgyse lehet, ha meg lehozzuk, még a bilit is abból lehet majd önteni. Megfordítani egy értékrendet nem egyszerű. A kicsit, a magunk világát sem ismerjük, annak titkaival sem tudunk megbirkózni s mégis más világok, a teremtés titkait fürkésszük megszállottan.

Egyszer egy baráti beszélgetésen valaki felvette a kérdést, mi lenne, ha egy csapásra nem költenénk fegyverkezésre, hanem azt a sok pénzt végre arra fordítanánk, hogy legyen ennivalója mindenkinek, legyen tisztességes lakása, legyen lehetősége normálisan élni. Persze idealizmus ez, de néha érdemes elgondolkodni rajta. Bontható ez a kérdés részletesebben, akár hétköznapibb dolgokra is. Mikrovilágomból indulok ki. Gömör: ország, az országon belül. Minden adottsága adva van egy virágzó léthez. Ilyen korszakát számon is tartja a történelem, ám ma inkább arról kell beszélni, mit jelent itt így élni, ebben a közegben, a természet és társadalom kölcsönhatásában, elfeledettnek tűnő régióban. Hol van hát az az örökösen elbújó krajcár, amely nélkül nem lehet semmibe sem belekezdeni, hol van a fény, amely nélkül nem tudunk dolgozni? Elgurult volna? Kihunyt volna? Nem hinném. Talán csak az van, hogy a sok porhintéstől, a napi kábításoktól, az aranynak a Holdon való felfedezéséről, mézesmadzagként elhúzott autonómiaálmokról való értekezések figyelésével egyszerűen nem vagyunk képesek észre venni az orrunk előtt magát kínálgató lehetőségeket. A lehetőség pedig nem sokáig kínálkozik. Megvillan, s eltűnik gyorsan. A tudomány szent dolog, amíg ténylegesen szolgál, az ismeret minden bizonnyal hasznunkra válik, ha biztos és jó alapokra épülve gazdagítja az ember gondolkodását, visz valamilyen megvalósítható emberi cél felé, jobbá próbálja magunk és mások életét tenni. Vizet kell fakasztani a sziklából, hogy ne legyen szomjúság, ha ezernyi gyerek áll sorban cserba, koszos edényekkel ivóvízért. Maroknyi búzából kell olyan búzatáblát varázsolni, amely falvaknak ad kenyeret. Kellenek a műszerek, hogy előre jelezhetők, kiküszöbölhetők legyenek a katasztrófák. Eközben tisztán kell tartani a ház előtt az árkot, nem kell a növényvédő szert, a mérgeket hanyagul szétdobálni a kert végi sufniban, el kell néha gondolkodni azon, hol lehet és hol kell éppen segíteni a másikon, mert szenved, mert gyenge, mert erőtlen és tehetetlen, tanácstalan a gondjainak fojtogató hálójában. Nem a Holdon kell aranyat keresni, nem a fegyvereket kell tökéletesíteni. Csak meg kellene maradni embernek. Kinek-kinek a maga mikrovilágában keresni a lámpába az olajat, bevilágítani vele a sötét zugokba. Gömörben is, máshol is. Nem elbámulva nézni, milliárd kilométerekre tőlünk narancssárga-e vagy éppen szürkészöld az ismeretlen, és soha el nem érhető bolygó felszíne.