Annyi a sír, mint a fűszál...

Nagyveszverés – a térkép szerint a sírok a falu határának ezen részében találhatókSomogyi Tibor felvételeA második világháború okozta károkat rég felmérték – emberben és vagyonban egyaránt, s bár senki nem mondta ki, már korábban egyértelművé vált, hogy nem voltak győztesei. Nem tekinthető győztesnek a nem egész két évtizede még ünnepelt szovjet nép sem, hiszen a milliókra rúgó emberveszteséget nem lehet pótolni, s még két emberöltő távlatából is érezni lehet a hatását. A helyzet persze nem volt rózsásabb Németországban, illetve „csatlósállamaiban”, így Magyarországon sem.

Hogy az elesett katonák közül mennyit hantoltak idegen földbe vagy tömegsírba, annak megválaszolása szinte lehetetlen. Viszonylag megbízható adataink vannak azokról, akiket bajtársaik temettek el, sőt azokról is, akik idegen földben nyugszanak, ám a lakosság megjelölte sírjaikat. A tömegsírokba hantoltak azonosítása viszont akadályokba ütközhet – nemcsak a hiányzó „dögcédulák” vagy a sírfosztogatók miatt, hanem mert sok helyen az utókor nem is akar tudomást venni róluk. Bármennyire hihetetlen is: vannak még szegletei e kies honnak, ahol a hatvan éve halott magyar katona ellenségnek számít. E tekintetben túlteszünk a vadnyugat meghódítóin, akik szerint csak a halott indiánt ismerték el jó indiánnak. A Szlovákia földjében nyugvó magyar katonákra nézve ez sem érvényes.

Hol sírjaik domborulnak

„Annyi a sír, mint a fűszál” – mondja a katonanóta; s ha valahol, hát a Csermosnya patak völgyében igaz ez az állítás.

Az említett patak észak-déli irányban szeli ketté a Gömör–tornai Karszt északi részét, és a Szilicei-fennsík lábánál ömlik a Sajóba. A fennsíkon 1944 végén és 1945 elején hat hétig állt a front – ahogy a háborús veteránok, illetve a helyi lakosság mondja. A világháború utolsó szakaszában e helyütt folytak a legkeményebb harcok a Felvidék megtartásáért, illetve megszállásáért. Magyar, német, román és szovjet csapott össze a mészkőplató lábánál és tetején, s ölte halomra egymást két elmebeteg diktátor parancsára. A „győztesek” – jelen esetben a románok, illetve a szovjetek – méltón eltemethették halottaikat, ám a magyar és a német katonák többsége tömegsírba került. Az egyik legnagyobb Várhosszúrét község templomának kertjében található; ma kopjafaegyüttes jelzi, hogy a földben százharminc magyar katona nyugszik.

„1994-ben a község akkori vezetése úgy döntött, hogy emléket kell állítanunk a falu határában az 1944–45-ben elesett magyar katonáknak – mondja Ulman István fafaragó művész –, Pekár Józseffel tehát megfaragtuk ezt a kopjafaegyüttest. Becsületből, jó szívvel, ahogy ez az egyik kopjafán áll. S hogy az emlékezésnek miért épp ezt a módját választottuk? Mert nem tudjuk, milyen hitvallású katonák nyugszanak Várhosszúrét földjében.”

A katonatemető történetéhez hozzátartozik az is, hogy a községet 1994-ben felkereste Nagy Ferenc, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye levéltárának akkori igazgatója. Az édesapja sírját keresve jutott el a Csermosnya-völgyi faluba, ahol több évtizedes keresés után rátalált a sírhantjára. A templomkertben nyugalomba helyezett katonák közül négyet sikerült azonosítani; ők külön sírban nyugszanak. Néhány méterrel távolabb negyvennégy német katona volt elhantolva; róluk a község vezetése pontos nyilvántartást vezetett. 1993-ban olyan döntés született, hogy földi maradványaikat az Igló melletti központi temetőben kell elhelyezni. Várhosszúréten többen ma is meg mernek esküdni arra, hogy az erre vonatkozó előírásokat a kihantolást végzők tudatosan félremagyarázták, hiszen az csak a megjelöletlen sírokba eltemetett ismeretlen katonákra vonatkozott. Egy katona exhumálásáért az erre szakosodott cég 24 ezer koronát kapott; negyvennégy katonánál ez már egymillió korona fölötti összeget tesz ki, ami magyarázza buzgalmukat... Lévén szó azonban nyilvántartott sírról, nem ártana megvizsgálni, hogy az eljárás jogi szempontból nem meríti-e ki a sírháborgatás kategóriáját.

A szociban lopva...

„A szociban csak lopva járhattunk ki a fennsíkra a magyar katonák sírjaihoz – mondja Emődi István várhosszúréti lakos –, nem volt szabad igazán emlegetnünk sem ezeket a sírokat. Én mégis kijártam a feleségemmel, gyerekeimmel, hátizsákban hordtam fel az építőanyagot, s a lehetőségekhez mérten megépítettem síremlékeiket. Korábban a helyi erdész, bizonyos Bernáth úr gondoztatta a sírokat, ám ha nem figyeltünk volna oda rájuk, ma már azt sem tudnánk, merre vannak.”

Lévén Emődi úr amatőr hadtörténész, összegyűjtötte azokat a történeteket is, amelyek a front idejéből fennmaradtak. 1945 karácsonyán például a magyar katonák nyers krumplit kértek a helyi lakosságtól, mert annyira gyenge volt az ellátmány, hogy ez ünnepi falatnak számított. „Itt – mutatja a fennsík egyik horpadását, melyet errefelé csak töbörnek neveznek – a magyarok kivégeztettek egy pesti tizedest, mert szökni próbált a hadtesttől. Miután elfogták, a frontvonalból visszahívták az összes nélkülözhető katonát, és itt, a fa alatt főbe lőtték. Pedig csak annyi volt a bűne, hogy látni akarta újszülött fiát. Az önkéntes kivégzőosztag tagjai meg két hét eltávozást kaptak, de némelyiküket éppen a fennsíkról lefelé ereszkedve érte utol a halál.”

Ki tudja, hány hasonló tragikus történetről hallgatnak a Szilicei-fennsík erdei...? Ha már a harci históriáknál tartunk, érdemes megemlítenünk a Sajó mentén található Nagyveszverésen (jelenleg Gemerská Poloma) lejátszódott esetet is; itt 1945 januárjában a partizánok elfogtak, majd kivégeztek huszonnégy, a frontról hazafelé tartó magyar katonát (egyes hírforrások szerint fegyvereiket korábban letették, hogy ne szolgáltassanak okot az összecsapásra). Holttestüket később a visszavonuló magyar hadtest katonái hantolták el, pontos térképet készítve a sírok elhelyezkedéséről. A magyar Honvédelmi Minisztérium részlegeként működő Központi Irattár és Hadsírgondozó Iroda munkatársai lenyomozták kilétüket – tehát név szerint ismerjük az itt elhantoltak mindegyikét. Egy előzetes egyezmény értelmében a fent idézett várhosszúréti fafaragó művész két évvel ezelőtt kifaragta síremléküket, mert a nagyveszverési lakosság akkoriban még hajlott arra, hogy az utódok, illetve az utókor emléket állítson nekik. Ma a nevezett faluban már a legöregebbek sem akarnak tudni a sírhelyről (talán a partizán múlt miatt?); egyesek – például a községi hivatal alkalmazottai – pedig egyszerűen letagadják meglétét.

ĺgy nehéz lesz „rendezni végre közös dolgainkat”; márpedig anélkül a ránk kényszerített közös jövő sem kecsegtet sok jóval.