Tizenkét év kellett hozzá, hogy a kassai nemzetközi dzsessz-fesztivál fogalommá váljék a városban és környékén. Idén történt meg először, hogy a háromnapos rendezvény két napján ki kellett tenni a „Megtelt!” táblát a GeS klub bejárati ajtajára, sőt – ha hinni lehet (és miért ne lehetne) Szabados Géza főszervezőnek – az utolsó napon egy sportcsarnokot is megtölthettek volna nézőkkel.
A vonzás szabályai
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a GeS legkényelmesebb és legelitebb, „asztalos-pincérnős” részét idén a szponzorok számára foglalták le a szervezők, a zakós úriemberek és kosztümös hölgyek miatt a farmeros fiúk és kordszoknyás, batikolt kendős lányok a harmadik napon jobb híján a földön, a színpad előtt kényszerültek tábort verni. Én – mint potyázó sajtós – választhattam e két lehetőség közül, és nem bántam meg, hogy a kemény talaj mellett döntöttem. A hangfalaktól másfél méternyire azért jó ülni, mert az ember szó szerint a bőrével érezheti a zenét, a basszus masszírozását, a dobok döngését – a tökéletes rálátásról nem is beszélve. Sőt, attól sem kell tartanom, hogy megsüketülök, a már említett remek akusztika és a míves hangosítás miatt. Megkockáztatom, hogy a GeS klubnak nemzetközi kaliberű hangmestere van, ezzel a tudással bárhol a világon érvényesülhetne a srác, óriási mázlink van, hogy épp Kassán dolgozik.
Na, akkor lássuk
sorban, mit hallottunk szeptember 27–29. közt. Szinte valamennyi stílust a dzsessz színes palettájáról, a régi vágású szwingtől a latin dzsesszen át a modern irányzatokig. Egy szava se lehet senkinek, beleértve a nagypapa korúakat és unokáikat is.
Az első estén
a keményebb, rockosabb hangzást előnyben részesítők kedvébe jártak a szervezők, a Stage Meridian nevű cseh–szlovák formáció ugyanis jazz-rockot prezentált, kissé kiszámítható, biztonsági kűr-szerű kivitelezésben, de mindenképp profi módon. A rejtélyes név mögött Palo Habera kísérőzenekarának tagjai bújnak meg, akik a frontember nélkül egészen más utakon járnak, viszont gyakran a hatásvadászat csapdájába esnek. Ez főleg Dušan Antalík gitáros „érdeme”, aki reflektorfénybe kerülvén azonnal mindent be akar mutatni, ami csak kihozható ebből a hathúros hangszerből. A rockzenéből van kiút, de a 21. században talán már nem ez az.
Másodiknak két Európa-szerte ismert zenész, Luboš Šrámek zongorista és Milo Suchomel szaxofonos következik egy kvintet élén. Šrámekkel kapcsolatban elfogult vagyok, évek óta nagy kedvencem, szerintem bármit el tud mondani a zongora mögött, olyan, mintha beszélne hozzám. Ezzel mások is így lehetnek, mert szó szerint marakodnak érte idehaza és küldöldön. A fiatalembert egyébként oktatóként is magasan jegyzik, zeneelméletet és dzsessz-zongorázást tanít, bár saját bevallása szerint ez utóbbit lehetetlen tanítani. Aki zavarosnak találja eme eszmefuttatást, ránduljon el az októberi pozsonyi dzsessznapokra, ahol hősünk két, nem kevésbé kiváló társával mutat be egy zongora-trió koncertet. A trió másik tagja, Ondro Krajňák a kassai dzsembori második napján lépett színpadra. Játéka leírhatatlan, nem is kísérletezem vele, legyen elég annyi, hogy az avangárd dzsesszt szépen mixeli a hagyományos stílusokkal, egyaránt otthonosan mozog a mainstream és a kísérleti jazz világában, de a kortárs komolyzene sem áll távol tőle.
A csütörtöki nap meglepetése
mégsem ő, hanem egy popsztár, Robo Opatovský volt számomra. A hazai slágerlisták bájgúnárját eddig nem sokra tartottam, ám ezen a fesztiválon sikerült legalább annyira meglepnie engem, mint a hazai szakmát. Nemrég ugyanis kiadott egy swinges hangulatú, rendkívül jól hangzó albumot – talán Robbie Williams ihletésére. A kassai koncerten a kilenc tagú bigband mellé egy vonósnégyest is felpréseltek a színpadra, a telt hangzás karnagya pedig az a Matúš Jakubčic volt, aki már-már élő legendának számít a hazai dzsesszéletben. Opatovský láthatóan élvezte a dolgot, a fellépést követően pedig elárulta, hogy ez az az út, amelyen tovább kíván haladni, úgy érzi, megtalálta, amit keresett. Reméljük, és szurkolunk!
A kassai fesztivál állandó fellépője, Peter Lipa a Lipa spieva Lasicu című, önmagáért beszélő albuma mellett a sajátos Beatles-feldolgozásokkal aratott sikert.
A magyar Brezo Quartet
Pénteken egy magyar zenekar, a Brezo Quartet mutatkozott be Kassán. Őket most hallottam először, és sikerült alaposan meglepniük, mivel az internetről „leguglizott” információknak némiképp ellentmondóan nem „számos jazz-elemmel operáló, ám ezeket rendhagyóan kezelő” zenét hallottam, és nem is „komolyzenét a szó minden értelmében”. Brezovcsik Gábor klasszikus gitárja egyáltalán nem hangzott barokkosan, nem is értem, honnan szedték ezt tanult kollégáim. Annyiban viszont igazuk volt, hogy a számokat a tört, páratlan ritmusok és alaposan megkomponált, bonyolult motívumok jellemzik. Tiszta, érzékeny, modern dzsesszt hallhattunk, nagy ívű szólókkal és kollektív improvizációkkal dúsítva. Okos és szép, ha kell mélázó, ha kell, lüktető, új formákat kereső, kísérletező muzsikát, sok humorral és meglepetéssel. Hogy ez a zene a maga nemében páratlan lenne, azt azért nem mondanám, ám érdekes dallamfordulatokkal, olykor finoman áttetsző, máskor erőteljes ritmusokkal, illetve kortárs zenei elemekkel tarkított, ha úgy tetszik, stílusteremtő muzsikát prezentáltak, és én ezzel már elvagyok egy ideig.
Steve Logan és Dan Bárta
A pénteki közönség Steve Logan basszusgitárostól várta a legtöbbet, mi adható, mivel a műsorfüzet szerint a derék fekete egyebek mellett David Sanborn, John Scofield, Michael Franks, Areta Franklin vagy Michael Petrucciani zenekarában is játszott hosszú pályafutása alatt. Újabban egy trióval járja Európát, amelynek gitárosa egy pesti srác, Birta Miklós, dobosa pedig Krysztof Zawadzki, a lengyel dzsessz-szcéna élő legendája. Nos, szerettem volna ráérezni a New York-i basszer zsenialitására, ám ez sehogy sem sikerült, gyaníthatóan azért, mert Birta Miki „szétgitározta” a produkciót hipertorzítós, szupertechnikás, már-már headbangelősen hatásvadász szólóival. Nyilván megbeszélték előtte, hogy ez tulajdonképpen az ő zenekara, nem pedig Logané, aki néhány kósza futam erejéig kapott teret, ám ilyenkor azért érezhető volt, hogy a kisujjában van az egész basszer-szakma a funktól a free-dzsesszig.
A péntek este igazi húzóneve azonban nem Steve Logan, hanem paradox módon Dan Bárta volt, akit Csehországban ötször választott az év énekesének a popszakma. Ezúttal ő is új oldaláról mutatkozott be egy dzsessz-trió élén. Bárta stúdióviszonyok közepette korántsem bírna olyan hatásfokkal gyújtogatni, mint koncerten, ahol a nagy swing-fílingtől a rockandroll megidézéséig az egész palettát szépen felrakhatta. A produkció nem sarkos, nehéz beleakadni, és a rádiók jazzszerkesztői is bátran leadhatják este tíz után. A producerek is nyilván kedvelik, mert ha kellően közismert zenészek adják elő, akkor (relatíve) sokat el lehet adni belőle, mivel az elegáns vacsorákhoz háttérzenét kereső szállodatulajdonosoktól a megveszekedett Bárta-rajongókig mindenki veszi, mint a cukrot. A sztárénekes zenekara ráadásul kongeniális zenészekből áll, talán túl sok is a hang egyszerre, a pátosszal viszont nem spórolnak.
A három nap ismételten megmutatta, hogy a műfajra a kies Kelet-Szlovákiában is szükség van, évente legalább egyszer mindenképp. Ha ugyanis „év közben” netán a tavaszi hónapokban szerveznek egy-egy kósza koncertet a GeS klubban, nos, arra már nehezebb közönséget verbuválni. Talán egyszerűen azért, mert a dzsessz még mindig elitista műfajnak számít tájainkon.
Illedelmes, kissé kimért közönség
Egy ideje nem négy, hanem csupán három zenekar követi egymást egy-egy estén, mivel a kassai publikum még nem szokott hozzá az éjszakázáshoz, szeretnek ágyba kerülni éjfélre, sőt vannak, akik az utolsó villamosokat szándékoznak elérni, ezért minden fellépőnek szigorúan egy óra jut a dicsőségből. Érdekes módon a nézők a tapsolást sem viszik túlzásba, a kilenc koncert egyikén sem fordult elő, hogy ráadásra „kényszerült” volna valaki. Inkább illedelmes, mint szűnni nem akaró köszönetnyilvánítás jellemezte a három napot, mintha a közönség azt akarná jelezni, hogy jók voltatok, srácok, köszönjük az élményt, de most már menjetek Isten hírével, mert kíváncsiak vagyunk a következő zenekarra. Ez a hűvös kimértség kissé furcsa, bár lehet, hogy csak nekem, telhetetlen élvezkedőnek. (juk)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.