A tudósító, a humor és „A katona”.

Már egy ideje nagy örömmel és figyelemmel olvasgatom az Új Szó mellékletét, a Szülőföldünket, és az abban megjelenő bodrogközi települések életéről szóló tájékoztatókat. Sajnos – a többi szlovákiai újsággal együtt – csak némi késéssel kaptam meg ezt a sajtóterméket is. ĺgy csak pár napos elmaradással tudok a május 5-én megjelent „Ez az ember nem lakott a faluban” címmel közölt, /leczo/ aláírással jegyzett tudósításához tájékoztatására egy kevéske kiegészítést hozzátenni.

Jómagam is, mint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Civil Egyeztető Tanács elnöke, több napon át aktívan részt vettem (Magyarországon és Szlovákiában egyaránt) az „egységesülő” Európa csatlakozás-napi kavalkádjában, így a nagykövesdi ünnepségsorozaton is.

A nagykövesdiek sokat dolgoztak a sikerért. Szép volt, jó volt, sikeres volt, valamit már sejtetett az európaiságból, a partnerségből, egymás tiszteletének elvéből. Jól el is fáradtam. De ha az ember sok helyen megfordul, tevékenykedik, jó szándékkal, odaadóan végzi a dolgát, el is fárad. ĺgy járhatott a fent említett tudósítás szerzője is.

Mert ha az előző napi nagy „határbontogatások” után lett volna még ereje, ha lett volna ideje pihenni, és nem kellett volna azonnal megírnia az összes látottat, hallottat, talán másképpen tudósít. Ez esetben valószínű nem az „idős hölgy” értetlenségén gúnyolódott volna, hanem „kioknyomozza”, miért, kitől és hogyan került az a szobor Nagykövesd településre. Ez esetben, a saját újságában korábban megjelent téves információt, ha későn is, de korrigálhatta volna, és az „idős hölgy” nem a településről elhurcoltakat keresné a szoborban, hanem „A katona” szimbólumát. Azoknak a katonáknak az emlékét, akik a magyar történelem folyamán hősiesen helyt álltak, és adott esetben életüket is föláldozták a nemzet jövőjének oltárán, még akkor is, ha az Nagymajtényhoz, Segesvárhoz, vagy éppenséggel Trianonhoz vezetett.

A Budapesti székhelyű Falvak Kultúrájáért Alapítvány, amely igen sokat tesz a kelet-szlovákiai Bodrogköz településeinek művészeti, kulturális egységesüléséért, a hagyományok ápolásáért, a magyar gyökerek megőrzéséért, nem csak Nagykövesden avatott, de nekünk, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeieknek, Hajdú-Bihar megyének és Borsod-Abaúj-Zemplén megyének is adományozott egy-egy „A katona” szobrot. Adományozott, mert kimutathatóan ezek a területek adták történelmünk folyamán a legtöbb katonát a mindenkori Magyar Nemzeti Hadseregekbe. A Magyar történelem folyamán ezek a területek hozták a legtöbb véráldozatot. Úgy gondolom, ha a tudósító ezt leírta volna, akkor az „idős hölgy” és mások is, akik a szoborra tekintettek, megköszönték volna (és nemcsak „általában”) Frech’ Ottó és Gergely István fafaragók művészi munkáját, akik ha szimbolikusan is, de elénk idézték hős katonáink emlékét.

Nem kívánom bírálni a cikk szerzőjét, csak megdöbbentett, hogy az általa száraznak vélt tudósítást mások rovására próbálta olvasói számára színessé tenni. Ebbeli nagy igyekezetében, vagy a fáradtság miatt megfeledkezett arról az újságírói aranyszabályról, hogy egy tudósító figyelmének, a tudósítás megszerkesztésekor a pontos tájékoztatás érdekében minden körülményre ki kell terjednie. Ez persze csak akkor lehetséges, ha van hozzá türelme és ideje.

Remélem, hogy rövidke levelemmel ismertetni tudtam a nagykövesdi Európa Parkban található szobor felállításának okát, szellemiségét és jelentőségét.

Őszinte barátsággal: Csorba István Kadosa

A Magyar Kultúra Lovagja Kisvárda, 2004. május 14.

Kedves Csorba István Kadosa Úr!

Levelének nagyon megörültem. Kiderült belőle, hogy lapunkat határainkon túl is olvassák. Nem tudom viszont, hogy mire alapozza azt az állítását, hogy én a szoboravatón fáradt voltam. (Hacsak nem abból következteti ki, hogy ha ön fáradt volt, akkor másnak is annak kellett lennie.) Mellesleg egyéb állításai sem fedik a valóságot. Vita helyett inkább a tényeket sorolnám: Az „idős hölgyet” nem állt szándékomban kigúnyolni, hanem egy őszinte, emberi megnyilvánulást szerettem volna megörökíteni, amelyből olyan kevés volt a helyenként felszínes, időnként zagyva uniós csatlakozási ünnepségeken. Tény, hogy nem írtam meg mindent, amit Nagykövesden tapasztaltam. Úgy vélem, jobb ez így mindenkinek: ünneplőknek, szervezőknek, tán még a szobornak is. Ha Nagykövesden „A katona” szobra nem a régióból elhurcolt hősöknek állít emléket, akkor nem tudom, hogy minek! És akkor azt sem értem, mi keresnivalója van ott. Véleményem szerint az elmúlt évtizedekben az itt élőknek és az anyaországiaknak is egyszer s mindenkorra elege lett a ködös értelemmel felruházott, számtalan király-, turul- és partizánszobrokból. Az sem igaz, hogy nem „oknyomoztam ki” a szobor eredetét. Április 29-én megjelent mellékletünkben egész oldalas tudósításban írtam a szoborról, annak alkotóiról, valamint az ünnepség szervezőiről. Abban róluk egyetlen elmarasztaló sort, de még csak egy negatív jelzőt sem talál. Mint ahogy az ön által kifogásolt, május 5-én megjelent írásban sem. Azt, hogy leírtam, amit hallottam, remélem, megbocsátja. Végezetül: Hamvas Béla egyik írásában olvasható, hogy viccelni csak a nagy dolgokkal lehet. A kicsi, jelentéktelen dolgok irtóznak a tréfától, mert attól félnek, hogy a nevetés darabjaikra zúzza őket. Remélem, nem az ebbéli aggodalma vezette tollát, amikor a cikkemmel kapcsolatos írását papírra vetette!

Üdvözlettel: Leczo Zoltán