A temetők, régi sírkövek faggatója

Mégis csupán négyezer koronát tudott összeszedni. Azt mondja, az előző könyve bevételéből, amit gondosan félrerakott, és néhány támogatója segítségével, de csak lassan gyűlik a szükséges pénz. Szerencsére a nyomdában megértik a helyzetet, mert már ismerik a gömörfügei származású, 74 éves Borziné Bódi Irént, két könyve jelent meg. „Szegény anyám szeretett olvasni. Mikor Csehországba deportáltak bennünket, 16 éves voltam. Nem volt rádió, szomszéd, akivel beszélgethettem, hát hozzá fogtam könyveket olvasni. Nagy láda könyvet vittünk ki” – meséli Irénke néni, amikor arról kérdezem, ugyan kitől örökölte a könyvek szeretetét. „ Amikor a deportálásokat leírták a történészek, nem voltam megelégedve vele, mert nem egészen úgy írták meg, ahogy az történt. Erre én megírtam deportálásom történetét 1992-ben. Aztán úgy döntöttem, hogy ha már ezt megírtam, miért ne írjam meg a falu, Gömörfüge történetét is. ĺgy kezdődött. Azt hittem, mindent tudok a faluról. De olyan adatokat találtam, hogy magam is megdöbbentem.” ĺgy jelent meg 1996-ban Szülőföldem, Gömörfüge és Deportálásom története című első könyve a deportálások 50. évfordulója alkalmából. Saját költségén adta ki, összesen 350 példányban. Majd ezt követte 2000-ben a Hagyományőrzés Gömörben című, amely a lakodalmi szokásokat dolgozza fel. „Fiatal korom óta nagyon érdekel a történelem. Fügében születtem, ott nőttem fel a temető közelében. Három régi emlék volt benne. Az egyik ledőlve. Kértem a polgármestert, állíttassa már fel. Mikor kimentem ismét, ugyanúgy feküdt. Kivittem a kocsmából négy fiatalembert, és felállítattam. Kiderült, hogy ez a legrégebbi síremlék a temetőben, és a falu legnagyobb emberéé, Paukovics Andrásé. A háza még most is áll. Megyei főjegyző és tanácsos, meg titkos tanácsos volt. Ez volt az egyetlen sírkő, amely latin felirattal volt ellátva. Betűről betűre lemásoltam a sírfeliratot, de csak a fele látszódott. Felhoztam Rozsnyóra, a katolikus dékán úrhoz, aki lefordította.” Irénke néni legújabb könyvének témája tehát a gömöri temetők. Ezt vette néhány évvel ezelőtt a fejébe, hogy felkutatja szűkebb pátriája, Tornalja és környéke temetőit, hogy kiderítse, kik nyugszanak a föld mélyén. Öszszesen 42 temetőt vizsgált meg Tornalja környékén. „A keresztény emberek tisztelettel vannak a temető iránt. Isten kertjének nevezik, ahová mindenkinek, amikor eljön az idő, földbe vetett magként pihenni kell, a Dicsőség végső napjáig” – írja a könyv előszavában. „Mindenütt akadt, aki eljött velem, és megmutatta a temetőt. Ha találtam egy régi sírkövet, már pucoltam, tisztítottam. Hogy a harisnya a térdemen szétszakadt, az engem nem érdekelt. Sehol sem gátoltak, mindenütt segítettek, akárhová mentem. Megkérdezték ugyan, hogy miért ilyenről akarok írni. De ezeket meg kell örökíteni. Előfordult, hogy amikor először elmentem, még fényképezőgépet nem vittem, másodszor pedig már hiába mentem, nem voltak meg a síremlékek. Pedig még olyan gyönyörű versek, amik a sírköveken is vannak! Sorsokat, tragédiákat lehet kiolvasni belőlük.”

A legszebb, leggazdagabb fejfákat Gömörmihályfalán találtam. Még rengeteg van belőlük. Ott már vagy négyszer voltam.” Minden évben eljár Udvardra is, a helytörténeti találkozókra. Sok jó barátot szerzett már ott. Olaszországba is eljutott, ahová egy sírt ment felkutatni az elhunyt leszármazottjának kíséretében. „Sok családnak idegen földön halt meg a hozzátartozója. Jeltelen sírban vagy tömegsírokban vannak eltemetve, katonai, központi temetőkben. Ezekhez tartozik Forgon Andor két nagybátyja, Mihályfalából. 2001-ben első útja Lengyelországba vezetett, a tarnovi osztrák–magyar katonai temetőbe, hogy Mihályfalusi Forgon Mihály sírját megkoszorúzza. Olaszországban annak testvére nyugszik, László. „Hogy a falubeliek mit mondanak rólam, az engem nem érdekel. Sokszor kérdik, hová megyek. Mondom, megyek az üzletbe. Aztán csak este jövök vissza. Inkább csinálom ezt, mint pletykázzak.” Irénke nénit a következő munkájáról kérdezem, de azt feleli, már nem lesz. „Volna még, mert felkértek egyes falvakból, hogy írjam meg a történetüket. Meg családfát is akarnak. Ha legalább a kiadásban segítenének... Mert a kutatás érdekes. De már eljárt az idő. A jósvai temetőbe azért még egyszer kimegyek fényképezni.”