„A nagyapám még ésszel és szívvel építkezett”

Szidónia néni derűs nyugalommal mesél a régmúltrólSomogyi Tibor felvételeTomaschek néni fiai úgy nőttek fel az ötvenes években, hogy otthon egy szó sem esett arról, mi mindent épített a nagyapjuk cége. A szülők gyermekeik jövőjét féltve hallgattak, de a lelkük mélyén arra számítottak, hogy az épületek néma tanúként túlélik a szocialista rendszert.

A hamarosan nyolcvankilencedik évét betöltő Szidónia derűs nyugalommal mesél a régmúltról. Nincs benne semmi keserűség, hiszen három fiát minden baj és nélkülözés ellenére sikerült felnevelnie, és számára ez volt a legfontosabb. A fényes bálokat, nagy vadászatokat, úri társaságot elfelejtette azokban az években, amikor a mindennapi betevő falat megszerzése is gondot jelentett, pedig ha másként alakul a történelem, az ő élete is más lehetett volna.

A Tomaschek-dinasztia

A Felvidék egyik legrangosabb családjában született, abban a Ghillányi famíliában, amely Huba vezértől eredezteti magát, és amelynek az eperjesi ága birtokolta a fricsói (Fričovce) kastélyt. Édesapja a Nyitrához közeli lajosfalui birtokon gazdálkodott, a kis Marica ott látta meg a napvilágot 1917 májusában. Igen Marica, mert a szülők szándéka szerint ezt a nevet kapta, és otthon így is hívták. Csak évek múlva derült ki, hogy a részeges cselédlány, akit a plébániára küldtek bejegyeztetni az újszülöttet, a nagy-anyja nevét diktálta be, mert az jutott hirtelen eszébe. A szülők válása után az édesanya Pestre ment férjhez, és új házasságába nem vitte magával két gyermekét, ezért a kis Szidikét és Tibort Szidónia nagymama fogadta örökbe és nevelte fel a lajosfalui kúriában.

„Mindent megkaptunk a nagymamától, úgy nevelt, hogy megálljuk a helyünket az úri társaságban. Engem az ausztriai Sacre Coeur lányintézetben taníttatott, a későbbi albán királyné, Apponyi Geraldine volt az osztálytársam és a legjobb barátném – emlékezik Szidónia néni. – A környékbeli nemesi és földbirtokos családokkal tartottuk a kapcsolatot: a csekeji Straudékkal, a szalaskúszi Kochanskýékkal, a lovászi Siebertékkel, a nyitraújlaki Esterházyakkal. Mindenkire már nem is emlékszem, régen volt, és sokukról azóta sem hallottam. A férjemet, 1939-ben a nyitrai iparosok házában egy összejövetelen ismertem meg, és 1940-ben házasodtunk össze. Kezdetben az apósomékkal éltünk együtt a családi villában, de hamarosan átköltöztünk a saját lakásunkba, amelyet természetesen szintén az apósom cége épített.”

A Tomaschek család valamikor az 1900-as évek elején költözött Szeredről Nyitrára, ahol az építész dédapa több választási cikluson át töltötte be a polgármesteri tisztséget. Fia, az ifjabb Tomaschek János Pozsonyban, majd a németországi Karlsruhéban és Zürichben végezte egyetemi tanulmányait, majd megalapította a legrégebbi nyitrai céget, a Nyitrai Építkezési Vállalatot. Nevéhez fűződik a nyitrai bíróság, a megyeháza, a városháza, a piarista főgimnázium, a volt kereskedelmi bank, az iparosok háza, a vöröskereszt gyermekotthona (ma rendőrség), a nyitrai és a nagyszombati ipari malom, az egyik pöstyéni fürdőépület, a diószegi katonai kórház, számos templom, iskola, nemesi kastély és polgári villa építése.

A kigúnyolt kapitalista

Tomaschekéknak három gyermekük volt: Margit, Emma és Alfréd – utóbbi az apja nyomdokaiba lépve szintén az építészi pályát választotta, és szép karrier elé nézett a családi vállalatnál.

„Nagyon sokra vihette volna, ha nem szól közbe a háború, mert rendkívül tehetséges, sokoldalúan művelt építész volt – emlékezik a férjére Szidónia néni. – 1945-ben az apósom úgy döntött, mindent hátrahagyva elmenekül Szlovákiából az akkor már Svájcban élő vegyész lányához, Margithoz. Mi is velük mentünk, de csak Ausztriába, mert a férjem mindenáron viszsza akart jönni. Az apósom autójával keltünk útra, és útközben valahol fel is fordultunk, kész csoda, hogy túléltük. Bécsben kitettek bennünket, emlékszem, bombázták a várost, és én ott álltam a két gyerekkel az út szélén, várva, hogy majd csak megkönyörül rajtunk valaki. Nem volt semmink, mert a holminkat és az ékszereinket, amelyeket csomagokban adtunk fel, mind szétlopták valahol útközben. Egy idegen ember fogadott be, egy évig éltünk a fáskamrájában nagy szegénységben, de legalább biztonságban.”

Tomaschekék akkor jöttek viszsza Ausztriából Csehszlovákiába, amikor innen minden nemesember és gyártulajdonos nyugat felé menekült. Sem Alfréd, sem a felesége, Szidónia asszony nem tudták elképzelni, hogy máshol éljenek, és később sem bánták meg a döntésüket. Fiuk, az 1943-ban született Péter azonban ma már úgy gondolja, talán jobban tették volna, ha maradnak.

„Az alatt az egy év alatt tökéletesen megtanultam németül. Miután hazajöttünk, az óvodában nem tudtak szót érteni velem, mert csak magyarul és németül beszéltem. Aztán lassan el is felejtettem ezt a »kirándulást«, a szüleim sem beszéltek róla, csak akkor jutott eszembe egyre gyakrabban, hogy ott talán többre vittem volna, amikor kezdtem az iskolában a hátrányát érezni a származásomnak. Először a zsolnai közlekedési főiskolára jelentkeztem, oda nem is vettek fel, később az építészetre is csak úgy kerültem be, hogy egy kicsit csúsztattunk az életrajzomban. Azt írtuk, hogy apám csak alkalmazottként dolgozott a nagyapánál, ami ugyan igaz volt, de hát ha nincs államosítás, ő örökölte volna a családi vállalatot. ĺgy viszont nem maradt semmije, csak a tudása, de még azt sem értékelték. A családi cégből keletkezett Csehszlovák Építészeti Vállalatnál rajzolóként alkalmazták havi 900 koronás fizetésért. Ebből kellett eltartania a három gyerekét. Gyakran éjjelente rajzolt, de a terveket csak mások neve alatt, nagyon olcsón adhatta el. Amikor egy kicsit rendbe akarta hozni ezt a házacskát, és építkezési anyagot vásárolt a cégnél, valaki feljelentette őt, hogy lopta. Három napig hallgatták ki a rendőrségen, aztán nemsokára el is bocsátották mint antiszocialista felforgató elemet. Pedig dehogy voltak neki felforgató szándékai, még otthon sem emlegette, mi mindent építettek a nagyapával, mert attól félt, hogy valahol elkotyogjuk. Nyolcvanegy éves koráig a távközlési vállalatnál dolgozott, a kábelek lefektetését tervezte. Soha nem panaszkodott, pedig lett volna rá oka bőven. Olyan emberek voltak a főnökei, akik pártvonalon kapaszkodtak fel, de a szakmához nem értettek, és bár a tudására szükségük volt, a háta mögött kinevették, kapitalistának csúfolták.”

Letagadott múlt

Alfrédból a munkahelyén gúnyt űztek, az otthonában pedig megfigyelték – az eredeti lakásába egy csendőrt költöztettek 1951-ben, őt pedig a családjával együtt kirakták a kertvégi házacskába, ahol azelőtt galambokat tenyésztett a gondnok. Ugyanebben az évben költöztették ki Szidónia néni nagymamáját is a lajosfalui kúriából, és az idős hölgy bele is halt a megrázkódtatásba. Szidónia néni és a férje életében ugyancsak hatalmas változást jelentett, hogy köztiszteletben álló polgárokból egyszerre a rendszer ellenségeivé váltak, de úgy döntöttek, megpróbálják újra megteremteni a saját kis életüket, és nem törődnek a külvilággal. Az idős hölgy és fia ma is olyan természetességgel és finom iróniával beszél az ötvenes-hatvanas évekről, ahogy csak azok tudnak, akikben mindvégig élt a meggyőződés, hogy az, ami a házfalakon kívül folyik, csak átmeneti kutyakomédia. Pedig rendesen megpróbálta őket az élet: Szidónia néni hat gyermeke közül hátrom még csecsemő korában meghalt, az életben maradtak közül pedig a legkisebb gyerekbénulást kapott.

„A testvérem, Tibor orvos volt, őt hívtam, amikor a kis Alfréd nem bírt lábra állni. Akkoriban nagyon terjedt ez a betegség, az előírások szerint a kicsit is kórházba kellett volna vinni, de én nem engedtem. Megvettem a szükséges gyógyszert, a többit pedig a jóistenre bíztam, és meghallgatott” – idézi fel Szidónia néni. Az égiekbe vetett bizalma segíthette át azokon a nehéz pillanatokon is, amikor Nyitra bombázásakor pontosan az udvarába esett egy bomba, vagy amikor magyar származásuk miatt a határvidékre akarták őket kitelepíteni.

„Csak az mentett meg bennünket, hogy a férjem igazolni tudta: a háború alatt egy zsidó családot bújtatott. Amikor nagy nehezen megkaptuk a csehszlovák állampolgárságot, kiderült, hivatalosan nem Marica a nevem, hanem Szidónia. Nem bántam; ez volt a legkevesebb abban a felfordult világban, ahol az embernek a fél életét le kellett tagadnia.”

Az idős hölgy azt mondja, nagyon könnyen megszokta a nélkülözést, és megtanulta, ha mindezt ép ésszel akarja túlélni, nem engedheti meg magának a nosztalgiázást. Három fiát, Pétert, Pált és Alfrédot úgy nevelte, hogy a tudást és az emberi tartást mindig többre tartsák, mint az anyagi javakat és az érdemtelen karriert. ĺgy aztán a kölykök nem csodálkoztak, hogyan kerültek a gyönyörű faragott bútorok a kis penészes falú házacskába; nem firtatták, miért annyira más most a világ, mint a régi fotográfiákon, és jópofa mókának tekintették, hogy fürdőszoba híján a konyhában egy pléhteknőben mosakszanak. Svájcból, a nagyapáéktól és Gitta nagynénitől ugyan kaptak néha csomagot, de ők maguk nem utazhattak külföldre – a Toma-schek név a szocialista hatóságoknál nem számított jó ajánlólevélnek. A nagyszülők ennek ellenére úgy rendelkeztek, hogy haláluk után a szülőföldben szeretnének nyugodni: Tomaschek János 1950-ben, 94 éves korában hunyt el a svájci Brugban, felesége, Hanzel Klára pedig nyolcvannégy évet élt, és mindkettejüket a szeredi temetőbeli családi kriptába temették.

Az építész öröksége

A Tomaschek János alapította Nyitrai Építkezési Vállalatnak azóta már a sokadik utódja is megszűnt, az utódok semmiféle kárpótlásra nem tarthattak igényt a rendszerváltás után. Még a szépen felújított Tomaschek-villát is csak kívülről nézegetik az egykori tulajdonos leszármazottai, mert az ötvenes évek óta a közegészségügyi hivatal működik az épületben.

„A családi házat még kiutazásuk előtt Margit lányukra íratták a nagyszüleim, és az államosítás után a szlovák állam kifizette őt. Annyi pénzt kapott, hogy Svájcban talán egy pár papucsot vehetett érte, de a lényeg az, hogy a rendszerváltás után mi már nem követelhettük vissza a házat – magyarázza Tomaschek Péter. – A lajosfalui kúriát is csak annak köszönhetően adták vissza, hogy Tibor nagybátyám valahogy belekeveredett a Szlovák Nemzeti Felkelésbe, és ez többet nyomott a latban, mint a magyar származása. A szocializmus alatt női elmegyógyintézet működött a házban, a rendbehozatala túl sokba került volna, ezért nem kértük, hogy költözzenek ki. A földjeinket vissza sem kaptuk, mert azokat az árvai víztározó építésekor ideköltöztetett telepeseknek osztották ki, és a törvények szerint a tulajdon őket illeti meg, nem pedig az eredeti birtokosokat. A nyitrai belvárosi házat visszakaptuk, de az édesanyám már nem akart odaköltözni, azt mondta, marad a kert alatt a házacskájában.”

A Tomaschek János által épített épületek szinte kivétel nélkül állnak még szerte az országban, és a legtöbb ma is eredeti rendeltetését szolgálja. Emléktábla egyiken sincs, de a nagyszombati malom kis híján az évszázad ipari építménye lett – nyilván politikai megfontolásoknak köszönhetően végül megelőzte a mohi atomerőmű.

„Amikor a nyitrai malmot bontani kezdték, magam is csodálkoztam, mennyien tudják, ki építette. Sokan sajnálták, mert ezekhez az épületekhez még volt érzelmi viszonyuk az embereknek – talán mert becsületes mestermunkával készültek, és magukon viselik a kor arculatát. Ha a nagyapám idejében olyan gépek és mechanizmusok álltak volna az építészek rendelkezésére, mint ma, hatalmas dolgokra lettek volna képesek; ugyanakkor így is maradandót alkottak, mert leleménnyel pótolták a technikát, és amit átadtak, abban nem lehetett kivetnivalót találni. A bedolgozó mesteremberekkel például olyan szerződést kötött a nagyapám, hogy ha nem volt elégedett a munkájukkal, a fizetésükből vonta le a javítás árát. Ilyen feltételek mellett igyekezni kellett, hogy az ablak jól záródjon, a padló ne nyikorogjon, a vakolat ne kezdjen az első fagyok után málladozni. Magam is ezt az építészetet szerettem volna folytatni, amikor eljátszadoztam a gondolattal, hogy céget alapítok, de hamar rájöttem: Szlovákiában ehhez még nincsenek munkások. A szocializmus alatt itt nem követelték meg az alapos, rendes munkát, akik pedig nyugaton szokták a fegyelmet, azok itthon nagyon drágák. De úgy látom, mostanában nem is a jövőnek építkeznek, csak a pillanatnyi célt tartják szem előtt. Ha néhány évtized múlva valaki az ezredforduló építészetét akarja majd jellemezni, csak a panelekből összetákolt nagyáruházakról és a bankok üvegpalotáiról beszélhet. A legnagyobb kár az, hogy sokszor a régi patinás épületeket is azért bontják le, hogy ezeknek a jellegtelen hodályoknak legyen helye. Mintha senki nem gondolna arra, hogy most alakítjuk városaink jövendő arculatát, és egyáltalán nem mindegy, az épületeink mint mesélnek majd rólunk az unokáinknak.”