A megye fennhatósága jót tett a zsúfolt intézménynek

Az otthonban egy asztalosműhelyt is sikerült berendezniVas Gyula felvételeA főút és a város zajától távol, sűrű lombú fákkal övezett idilli környezetben található az értelmi fogyatékos felnőtt férfiak nagymegyeri szociális otthona. Csengetésemre az egyik lakó érkezik a kapuhoz, majd egy oldalsó bejárathoz irányít, mondván: az nincs bezárva, ott kell bemenni. Készségesen megmutatja azt is, melyik épületben találom az igazgatónőt, majd magamra hagy. A megdöbbenéstől alig tudok szóhoz jutni, és az előre megfogalmazott kérdések helyett elsőként rögön ezt kérdezem meg Tamási Gizella igazgatónőtől: maguk itt nem zárják a kapukat? Ő pedig a lehető legtermészetesebb hangon válaszolja, hogy nem. „Tudja, elég messze vagyunk a várostól, amerre a szem ellát, mezők, szántóföldek vesznek körül, így az ápoltaknak nincs igazán hová menniük. És nem is igen kívánkoznak el innen. Persze, megesik, hogy valaki elkóborol, de nem szökési szándékkal. Sétál egyet, aztán visszajön. De ez is nagyon ritkán fordul elő. Lakóink tudják, hogy nyitva a kapu, de ezzel nemigen törődnek. Másrészt a külvilágból sem téved ide csak úgy véletlenünk senki.”

A nagymegyeri szociális otthonban, amely 2002. július elsejétől a nagyszombati megyei önkormányzat fennhatósága alá tartozik, jelenleg 68 gondozott él. Ugyanakkor a higiéniai felügyelet által megengedett maximális létszám nem lehetne 43-nál több. „Hiába túlzsúfolt az intézményünk, senkit nem küldhetünk el, egyszerűen nincs hol elhelyezni ezeket az embereket – mondta az igazgatónő. – A túlzsúfoltság főleg a hálótermekben mutatkozik meg, egy-egy szobában 6-8 ágyat is kénytelenek vagyunk elhelyezni. Emellett vannak két- és háromágyas szobáink is, de azokból van kevesebb. Amíg az időjárás engedi, igyekszünk minél többet a szabad levegőn tartani az embereket, a téli időszakban rosszabb a helyzet. Létszámcsökkenésre tulajdonképpen csak elhalálozás esetén számíthatunk, de ilyenkor a helyére több jelentkező is akad. Volt olyan időszak is, hogy egyszerre 80 lakónk volt, de nem szeretnénk, ha ez megismétlődne, sőt, még a jelenlegi létszámot is mérsékelni szeretnénk.” Miközben Tamási Gizellával beszélgettünk, egy gondozott lépett be az irodába. Egy szál rózsát tett le elém, majd szó nélkül kiment. „Nem ritkaság, hogy megjelennek itt egy-egy szál virággal, amit a parkban lévő bokrokról szakítanak. Többen azt is számon tartják, mikor van születésnapjuk, névnapjuk az itt dolgozóknak, és már a kapuban felköszöntik őket. Ezt a munkát csak szeretettel lehet végezni, és ezt érzik az ápoltak is. Ők pedig így próbálják viszonozni a gondoskodást.”

Az igazgatónő ezután arról beszélt, hogy az utóbbi időben milyen változtatásokat, újításokat vezettek be, mivel próbálják meg színesebbé tenni a bentlakók életét. „Amióta a megye fennhatósága alá tartozunk, a megyei önkormányzat határozata értelmében a gondozottaktól befolyt összeget nem kell visszajuttatnunk az állami költségvetésbe, hanem szabadon gazdálkodhatunk vele. Ennek köszönhetően több olyan munkálatot el tudtunk végezni, amelyekre eddig nem volt pénz. Festettünk, csempéztünk, padlóburkolatot cseréltünk stb. Sikerült egy egyszerű asztalosműhelyt is berendeznünk, ahol a lakók barkácsolhatnak. Nagyon fontosnak tarjuk ugyanis, hogy aktívan töltsék a napjaikat – mármint azok, akiknek ezt egészségi állapota lehetővé teszi. Vannak ugyanis ágyhoz kötött gondozottjaink is, de olyanok is, akik be tudnak segíteni a konyhai munkákba, vagy a mosásba, a park gondozásába. Az egyik helyiségbe bordásfalat állítottunk, ahol tornázhatnak, van pingpongasztalunk, focipályánk. Természetesen mindezeket a tevékenységeket az ápolók irányítása alatt végzik. Nagy sikert aratott ápoltjaink körében a nemrégiben megnyitott büfé, ahol néhány apróságot, kávét, édességet vásárolhatnak. Szigorú nyitvatartási rendet szabtunk meg, amit megszoktak, és mindig izgatottan várják a nyitást. Rendszeresen tartunk háziversenyeket is a legkülönbözőbb kategóriákban, a szavalástól kezdve a sportversenyeken keresztül az általuk készített kézimunkák kiértékeléséig. Ezek az események már napokkal előtte várakozással töltik el őket, és utána is sokáig emlegetik. Csakúgy, mint a kirándulásokat, a járás más szociális otthonainak lakóival való találkozásokat.”

Ezek után körbejárjuk az igazgatónővel az épületeket, a parkot. Néhányan az asztalosműhelyben tesznek-vesznek, mások fociznak, társasjátékot játszanak, vagy csak üldögélnek a padokon. „Az egyes csoportokat igyekeztünk a szellemi képességeiknek, érdeklődésüknek megfelelően kialakítani, de figyeltünk arra is, hogy miként jönnek ki egymással az emberek. Ehhez pszichológus segítségét is igénybe vettük, talán ennek is köszönhető, hogy komolyabb súrlódások, agresszív megnyilvánulások ritkán fordulnak elő.” Séta közben sokan megszólítják az igazgatónőt. Van, aki az előző napi meccs eredményét szeretné megtárgyalni vele, mások focizni, pingpongozni invitálják. „Ez számunkra, az ápolók számára több mint munkahely, aki ide jön dolgozni, tudnia kell, hogy ezeknek az embereknek a családot is mi jelentjük. Fél kezemen meg tudnám számolni, hányat látogatnak közülük rendszeresen, vagy visznek haza legalább nagyobb ünnepekre. Pedig vannak köztük olyanok is, akik kis odafigyeléssel, családi összefogással kint is élhetnének. Mégis itt tengetik napjaikat, egészen halálukig” – mondja búcsúzóul Tamási Gizella.