A losonci állomáson magyar szó szólt a hangszóróból

Április 29-én Losoncról elindult az Európába vezető vonat. Szlovákiában, Ruttkán gyártották uniós normák és tervek alapján. Áramvonalas külső, modern beltér, kulturált utazási körülmények, csillogó mellékhelyiségek, jó hangszigetelés. Ha jobban odafigyel az utas, a suhanó tájból behallatszik a madárcsicsergés. Ütközője egy, az is középen, szögletes alakú. Ennek jelentőségéről később. A sors kegyelméből utasa lehettem ennek a gyönyörű vonatnak. Útitársaimmal arról beszélgettünk, hogy talán, ha az Interreg-programból sikerül egyszer pályázati úton pénzt szerezni, akkor ilyen vonaton járhatunk Losoncról Balassagyarmaton át Budapestre. Egyébként e csodamasinában nyugati volt a színvonal, keleti a kényelem, magyarul és szlovákul is beszél a kalauz, a személyzet díszegyenruhás, mosolygós. Indult a vonat, azon a szárnyvonalon, amelyen nem is olyan régen még volt személyforgalom. Irány Magyarország, hogy csatlakozzunk. Kik is voltak az utasok? Izgatott és jókedvű polgármesterek, közéleti emberek, köztük Berényi József külügyminisztériumi államtitkár, remélhetőleg az Európai Parlament egyik leendő képviselője. Sokan azt számolgatták, mikor is ültek utoljára vonaton. Volt aki évek óta nem. Régen hallott a losonci állomás közönsége magyar szót a vasút hangszóróiból. Én például még soha. Kigördült hát a csodamasina, izgatottan fényképeztünk, örült mindenki. Előkerült a nemzeti ital, a fenyőpálinka, csak valahogy pohár nem volt hozzá. Hát ittuk üvegből, legényesen. Mindenki. Államtitkár is, polgármester is, csak a vasutasok nem. A szabály az szabály még az EU-csatlakozás előtti napon is. Suhantak a falvak, szólt a vonatfütty, jó volt a hangulat. Kalonda– Ipolytarnóc. Itt azelőtt átballagott a helyi járat vezére a motorvonat egyik végéből a másikba és indult vissza. Némi idegesség lett úrrá rajtunk, ugyanis breznói barátunk autójában hagyta minden okmányát. A határőrök elnézőek voltak, mosolyogtak, nem kekeckedtek, megkínáltuk őket pogácsával, és vártuk a magyar kollégák telefonos jelzésére, hogy egyszerre érjenek be a vonatok. Bő fél órával hamarább érkeztünk, elkezdődött hát az általános fényképezkedés, kisebb csoportokban beszélgettek az immár euroutasok, poharazgatás, kedélyes tere-fere folyt. Végre szabadot mutatott a jelző, beszállás, indulás át a határon túlra, vonattal. Ilyenre évekkel ezelőtt, a szárnyvonal kerek évfordulóján volt utoljára példa. Vezérállásból figyelhettem az érkezés pillanatait. A vasutasok szeme sarkában az apró könnyek, számukra is történelmi volt a pillanat. Kiszállás után baráti fogadtatás, pezsgő, pogácsa. Vártuk a nagy pillanatot. Hogy a magyarországi uniós normák szerint készült szerelvényt összekapcsoljuk a miénkkel. A magyar is gyönyörű volt, akárcsak a mienk. Csak a középen lévő ütköző formája más. Nem szögletes, kerek. Elsőre fel se tűnt, csak másodszor morogta a vonatvezető, hogy talán nem kéne többet kísérletezni, mert még elszúrnak valamit az ütköző mechanikájában. A tényleges csatlakozás elmaradt. Az apró kudarc ellenére megmaradt a jókedv, irány a határ. Ki vonattal, ki gyalog, ki autón. Koccintás, beszédek, jókívánságok, fogadkozások. Még ha az ütközők nem fogadtak is szót, a csatlakozás valósággá vált. Most már csak a menetrend szerinti járatok indítását kellene még elérni. Losonc és Budapest között az Ipoly vonalán, Balassagyarmaton keresztül. Onnan pedig tovább. Valahová Európába, valahonnan Európából.