A kassai iskola ugródeszka lehet a művészpalántáknak

Kassa. „Tessék csak szétnézni a hátsó teremben is!” – állít meg egy kedves hang, amikor ki akarok oldalogni a rögtönzött tárlatról. A hang gazdája büszke saját növendékeire, ezért rossz néven venné, ha valami elkerülné a sajtó figyelmét.

Talán ez a város egyetlen olyan középiskolája, amelynek nyílt napjára nem csak a leendő diákok, illetve a jelenlegi nebulók szülei látogatnak el. Laikus nézelődőket is jócskán látni. Az iparművészeti középiskolában vagyunk, annak is lerobbant melléképületében, ahol a gyakorlati képzés folyik. A padok és székek cseréje helyett láthatóan inkább festékre és ecsetekre költik a kevéske pénzt, a környezet itt nem a legfontosabb. Illetve mégis, kis fantáziával még a szemeteskonténer is barátságossá tehető: trópusi növényekkel pingálták ki.

Az egyes szakokon művésztanárok foglalkoznak a diákokkal, sokan közülük nemcsak ezen a szombaton állnak rendelkezésre, hanem hétvégi kurzusokat is vezetnek a felvételire készülőknek. Rácz Noémi festőművésztől a részleteket is megtudom: „Egy-egy ilyen tanfolyam három foglalkozásból áll, a kassaiak péntek délutánonként, a vidékiek pedig szombaton abszolválhatják. Tanácsokat adunk nekik, megmondjuk, mi az, amit még gyakorolniuk kell, illetve hány pontot kapnának a tehetségvizsgán, van-e esélyük bekerülni. Abban is segítünk, ki milyen szakra jelentkezzen.” Ha például valaki aprólékosan kidolgozza a rajzait, érdemes a restaurátor szakra jelentkeznie, a fokozott formaérzékenységgel rendelkezőknek inkább a szobrászatot ajánlják, az eredeti ötletekkel előrukkolók pedig a grafikai tervezéssel próbálkozhatnak. A kerámia szak főleg a lányok körében népszerű, szobrászatra pedig inkább fiúk jelentkeznek, bár Rácz Noémi szerint csodálkoznék, ha látnám, milyen boszorkányos ügyességgel kezeli a vésőt néhány vékonyka lány. Belőlük lesznek az épületszobrászok, a köztéri díszítőelemek és művészi sírkövek alkotói – megannyi névtelen mesterember. Aki pedig jó megfigyelő, annak a fotó szakon a helye.

A nyílt napra sokan vastag mappákkal érkeztek, sőt egyeseknek már ügynökeik is vannak: mosolygó mamák és papák mutogatják a gyerek rajzait a hümmögő tanároknak. Mivel a tehetségvizsgák márciusban zajlanak, semmit sem veszít, aki próbálkozik, és ebben a zsenge korban is akadnak olyan megszállottak, akik eldöntötték: ha törik, ha szakad, képzőművészek akarnak lenni.

Jó lenne megtudni, vajon a legjobb munkákat állították-e ki a nyílt napon, vagy az átlagtermésből választottak. Nos, ez féltve őrzött titoknak bizonyult, annyit azonban sikerült kiderítenem, hogy az iskola vezetése nem szeretné elijeszteni a potenciális érdeklődőket, ezért nem csupán az osztályelsők műveit rakták ki a falakra és az asztalokra. Van itt minden: formatervezett kólásüvegtartó, papírszobrok, könyv- és CD-borítótervek, kitalált állatrajzok, meseillusztrációk, alternatív legó és színházi plakátok garmadája.

Lenka Blonská, a grafikai tervezési szak tanára szerint már elsőben kiderül, kinek mihez van affinitása. Persze, a művészpalánták a standard középiskolai tantárgyak elől sem menekülhetnek, ha matekból gyengék, ugyanúgy megbukhatnak, mint kémiából, vagy éppen művészettörténetből. Annyi előnye azonban mégiscsak van a dolognak, hogy matematikát csak az első két évben tanulnak, kémiát pedig csupán egy évig.

Az osztályok különböznek a hagyományos gyerek-rezervátumoktól, nyolc-tíz fős csoportokban folynak a foglalkozások, az egész iskolába csupán 80-100 diák jár. A tehetségvizsgákra rendszerint körülbelül hatvanan jelentkeznek, közülük átlagban tizennyolcat vesznek fel. A létszámot a piaci kereslethez igazítják, hiszen nem akarnak munkanélkülieket képezni. Minden csoportban akad egy-két magyar nemzetiségű tanuló. Annak, aki a művészpályát választja, sajnos, le kell mondania az anyanyelvi oktatásról. Ezeknek a tanulóknak Lenka Blonská szerint a legtöbb gondjuk a szlovák helyesírás elsajátításával van, ám a tanárok közül sokan tudnak magyarul.

A kassai iparművészeti iskola ugródeszkának kitűnő, a nagy érdeklődés pedig azt mutatja, anyagias világunkban van még helye a képzőművészetnek.