A jövendőmondás lényege a ráérző képesség

A kis Karla nem értette önmagát, nem volt ura a helyzetnek, de senki sem akadt, akivel bizalmasan elbeszélgethetett volna. Bár a babonák világa szervesen hozzátartozott a roma környezetben élő kislány életéhez, őt magát zavarták látnoki képességei, víziói. – Mindent megtettem annak érdekében, hogy ne éljek – mondja. Bár nem szívesen emlékezik a múltjára, egy-egy helyzetet felidéz. – Sokan tudták, hogy a nevelőapám megerőszakolt, de egyetlen hozzátartozóm sem védett meg. Tizennégy éves koromban elszöktem hazulról, csavarogtam. Kitanultam a cipész szakmát, de már több tucat munkahelyem volt. Mindenütt kihasználtak, sokan nem fizették meg a béremet, megaláztak. Mert roma vagyok. Tudom, hogy destruktív gondolkodásom is hozzájárul problémáim kialakulásához, mágnesként vonzottam a bajokat...

– Nézzük, mit mutatnak a kártyák – vált témát, hiszen sejti, csak úgy győz meg jövendőmondói tudományáról, ha a sorsommal foglalkozik. Elöljáróban megjegyzi, nála az időtényezők nem számítanak, a múlt, a jelen és a jövő keveredésében nekem kell eligazodnom. Megmondom neki a születésem időpontját, a koromat, mire belefúj a lapokba és keverni kezdi őket. Mozog a szája, ám én nem hallom a szöveget. Biztosan nem is nekem való – gondolom. Megvárom, míg a kártyákból kirak egy ábrát. Előbb piramisnak nézem, de hirtelen átváltozik. – Nehezen tudok a lelkéhez férkőzni – mondja gondterhelten. Ha én nem akarom felfedni magam, a kártya sem mutat semmit. Ilyenkor a megérzéseire hagyatkozik, azok sem csapták be soha. Beszélgetéssel próbál lazítani, elmondja, a utóbbi tizenkét év alatt a jövendölése általában egy éven belül teljesedik be. – Amit nem úgy kell érteni – jegyzi meg azonnal –, hogy amit mondok, be is kell következnie. Az ember sokat tehet sorsa alakulásáért, ha megváltozik gondolkodása, jóra fordíthatja a rosszat. A baj az, hogy az emberek önmaguk érdekében is lusták lépni!

– Nézzük már, mit mutatnak a kártyák – sürgetném Karlát, aki újra oszt. És áradni kezd belőle a szó. Olyan dolgokat fed fel a múltamból, amelyekről soha senkinek nem beszéltem. Kitér a magánéletemre (telitalálat!), a nem teljesen egészséges, erős kötődésemre a több mint negyed évszázada elhunyt apámhoz (ez is igaz), akinek szelleme őrzi létemet. Óva int: ne legyek annyira nyílt az emberekkel, mert csalódás lesz az ára. Az eufóriát, a lelkesedést is takaréklángra tegyem, legalább egy évig ne engedjek túl közel magamhoz senkit. Mert a „vibrációs hetesben” vagyok, bizalmatlannak kell lennem, nehogy „pofára essem”. Újabb kártyacsomagot terít az asztalra, a lapokból olyat olvas ki, hogy megáll az eszem. A régi, már majdnem elfelejtett barátságok felújításáról számol be, melyek teljesebbé, gazdagabbá tették az életemet. És új értelmet adtak a hétköznapoknak. Eleinte döbbenten hallgatom, a tavaszi érettségi találkozó óta történtek jutnak eszembe, és kikívánkozik belőlem: május vége óta valóban rendszeresen találkozom, levelezem, telefonos kapcsolatban állok a volt osztálytársakkal, akik között van, akivel naponta beszélek. Akivel egymásra találtunk. A 36 évnyi hallgatás, a bennünket elválasztó országhatárok ellenére. Karla csak bólogat, mosolyog. „Tudom, mit érez” – mondja csendesen, majd megint megkeveri a kártyákat. A munkahelyemmel és az egészségemmel kapcsolatban is ad tanácsokat, meglepetten veszem tudomásul, nem azt figyelem, mit mond, hanem azt, hogyan. És mert tisztán, értelmesen fogalmaz, felvetődik bennem: honnan tudja, hol tanulta mindezt?

Mosoly ül az arcára, amikor arról beszél, hogy mindez adottság, nem tanulás eredménye. – Soha nem akartam kártyához nyúlni, azt éreztem, hogy általuk a szellemek manipulálnának velem. Amikor viszont hét éven át együtt éltem a barátommal, s volt, hogy két-három napra eltűnt, a kártyákból olvastam ki, merre járt. Végül is ő biztatott, ő hozott irodalmat, de bevallom, a kártyahasználati útmutatót csak nemrég olvastam el. Ugyanis a jövendőmondás lényege a ráérző képesség.

Karla a saját múltját is feltárja. Nehéz évek vannak mögötte, sikerek és bukások, anyagi jólét, de a hajléktalanság hónapjai is. – Amikor senki sem fogadott be, felvonókban aludtam. Kicsavartam az égőket, hogy ne ébresszen fel a villany. Mocskosan, fázósan, összetörten ébredtem, mégis képes voltam gyönyörködni a napkeltében... Persze, voltak sötétebb időszakaim is, amikor meg akartam halni. Megmentettek, de az önpusztítási vágy tovább élt bennem. Ausztriába menekültem, hátha ott több szerencsém lesz, s ha bajom esik, senki sem siet a segítségemre. Ám a bécsi hajléktalanok remek emberek, vigyáztak rám, kirángattak a depresszióból.

Karla 1995-ben végleg szakított a múltjával, de főleg a destruktív gondolkodásával. Amikor tanácsra van szüksége, egy másik jósnővel, Elvirával vitatja meg problémáit, de főként Giovannira, szellemi vezetőjére támaszkodik. – Giovanni a halott kisfiam, mi ketten a saját világunkon belül mozgunk, ő segít, amikor kell. Bizarr, amit mondok, ugye? – néz rám komolyan. – A hitem is segít. Ezért vagyok képes a minimumból kihozni a maximumot és átadni a rászorulónak. Ezért keresnek fel az emberek, kérik ki tanácsaimat. A kártya, a megérzéseim nem hagytak cserben, csak a partnereim. De ezzel szembe kellett néznie a többi jósnőnek is: társas kapcsolataik sorra csődöt mondtak. Ezért magamnak ritkán vetek kártyát – nevet, majd megjegyzi, végre nem hatnak rá a negatív erők, kezd kilábalni a betegségből, van munkahelye, tető a feje fölött. Érzi az emberek szeretetét, érzi, képes segíteni. Érzi, ez a küldetése.