A hondurasi esőerdőbe készülnek a vándorok

Egyelőre még sok a megválaszolatlan kérdés, de az új iránti érdeklődés mindennél erősebb. A Vándorláss-csapat ezúttal Honduras esőerdőinek vág neki, hogy megismerje a néhány száz lelket számláló tawahka törzs tagjainak életét.

Nem sok ember járt a Moszkitó-parton

Az expedíció ötlete a Vándorláss Polgári Társulás elnökétől, Kovács Zoltántól származik.
„Venezuelába vagy valahová Amazóniába szerettem volna menni, hondurasi útjairól budapesti barátom, Nagy Endre mesélt nekem először. Ő párszor járt már a Moszkitó-parton, néhány fős csoporttal. Mint elmondta: nem egy turistáktól hemzsegő hely, nem szerepel az útikönyvekben sem” – kezdi a beszélgetést az Alsószeliben élő túravezető. A Nagy Endre által vezetett, Kovács Zoltán, Lőrincz Adrián, Markó Gyula, Mátis Iván és Posta Tibor alkotta csapat tagjainak célja az indiánok életének közelebbi megismerése.
„A Moszkitó-parton élő tawahka törzs tagjainak a létfenntartáshoz napi két-három óra tevékenységre van szükségük. Vadásznak, halásznak, s ugyanolyan elégedetten élnek, mint azok, akik luxuskirándulásokon vesznek részt. Ők a nyugalomért napi két-három órát dolgoznak, mi meg nem ritkán tíz-tizenkettőt. A tawahkákat ugyan elérte a civilizáció, tehát már ők sem fűszoknyában járnak, de gyűjtögető életmódot folytatnak. Annak ellenére, hogy több tízezer éve élnek így, nem irtották ki maguk körül az esőerdőt. Teljes harmóniában élnek a természettel” – mondja Zoltán. Elismeri, hogy az ilyen és ehhez hasonló expedíciók megzavarhatják a törzs életét, és valamilyen szinten hozzájárulnak a természet rombolásához. A tawahkák viszont a civilizálódás küszöbén állnak, sok lehetőségük nincs. Az esztelen erdőirtás miatt rohamosan fogy az életterük, már nem sokáig fognak tudni megélni a gyűjtögetésből és a vadászatból. Zoltán szerint elképzelhető, hogy néhány év múlva a turistáknak pénzért mutogatják majd kunyhóikat, településeik kirakatfalvakká válnak – vagy a városokba kényszerülnek, és iskolázottság híján koldusként élnek majd.
„Érdekel ez a folyamat, amit ők maguk örömmel fogadnak, mivel még nem ismerik a civilizáció nehézségeit. Nem tudom, mennyire nyitottak, de több nap után vélhetően sikerül közel férkőznünk hozzájuk. Számukra a mi életmódunk vélhetően követendő példaként jelenik majd meg” – meséli Zoltán a tawahkákról, akikkel egy spanyolul is beszélő helyi indián segítségével kommunikálnak majd.
A Vándorláss társulás tagjai előadásokon osztják majd meg élmányeiket a diákokkal.
„A diákokat nem csigázza fel, ha egy Hondurasról olvasott könyvről kezdek el nekik beszélni, de ha azt mondom, hogy jártam ott, és szívesen elmesélem nekik az élményekeimet, arra vevők. Ezzel az üzenettel próbáljuk megszólítani támogatóinkat, akik hozzájárulhatnak az expedíció költségeihez” – mondja Zoltán a terveikről.

A malária jelentheti a legnagyobb veszélyt
Zoltán azt vallja, hogy a teherbírás nem a fizikumtól, sokkal inkább az egyén pszichikumától függ – az őserdei körülményekre meg egyébként sem lehet fizikailag teljesen felkészülni.
„Ez a túra nagyjából annyira veszélyes, mint mondjuk egy-egy téli gleccsertúránk. Igaz, hogy ez egy teljesen új helyzet, környezet lesz, de ott lesz a tapasztalt túravezető és egy helyi indián is, aki tud tájékozódni, ő tudja, mire kell figyelni, mikor, honnan bukkanhat fel kígyó, ő már ösztönösen tudja, hová nem léphetünk. Oda kell figyelni a mérges rovarokra, a skorpiókra, kígyókra, hangyákra” – avat be Zoltán, akitől megtudom, hogy kötelező védőoltás nincs, de tetanusz és hepatitis ellen ajánlott beoltatni magukat. Leginkább a malária veszélye áll fenn, erre viszont nincs oltás, és a gyógyszerek hatékonysága is kérdéses. Annak ellenére, hogy az esőerdők patakjai tiszták, a fiúk elővigyázatosságból visznek magukkal víztisztítót.
A csapat a törzs közelebbi megismerése mellett szeretne elérni a Colon hegységig és lehetőség szerint átkelni azon, de mivel a hegyvonulatról semmiféle leírás nem létezik, nincsenek bemérve a csúcsai, nem tudják, mi vár ott rájuk. Mint Zoltán mondja, az életüket nem teszik kockára azért, hogy feljussanak a csúcsra. A csapat tagjait érdeklik a legendás barlangrajzok, de ezekről sem tudnak túl sokat, ezeket sem kereshetik térképek alapján, és az őslakosok sem biztos, hogy megtalálják a sűrű esőerdőben, ahol a maguknak vágott ösvény néhány nap alatt eltűnik. Annak ellenére, hogy nem egy összeszokott csapatról van szó, Zoltán nem tart az esetleges feszültségtől, amelyet a váratlan helyzetek szülhetnek, hiszen tapasztalt túrázókról van szó, akiknek a toleranciaküszöbe magasan az átlag felett van. A csapat március 12-én kel útra; Schwechat, London, majd Miaimi reptereinek érintésével érkeznek meg a hondurasi San Pedro Sulába. A tawahka törzset pipantén, azaz egyetlen fatörzsből vájt csónakon érik majd el – kétnapnyi evezést követően. A fiúkat a túra után ismét felkeressük. A túráról és a társulásról többet a www.tawahka.eu és a www.vandorlass.eu honlapon olvashatnak az érdeklődők.

B. Juhos Melinda