A hölgy vonaglik, az úr éppen vacsorázik

Christian Rosenberg cseh pornószínésszel hármasban is jóTASR-felvételLátok ugyanis egy alacsony, kövérkés, lógó mellű, harmincas hölgyet meztelenül a színpadon táncolni. Huszonnégy év alatt találkoztam már magas és alacsony lányokkal, és hoztak már izgalomba hófehér és fekete bőrű nők, de akit most próbálok megfigyelni, valahogy semmilyen érzést sem kelt. A látvány inkább groteszk. Tele van a terem, a férfiak érdeklődve nézik a kis szöszi táncát, meglepetésemre feltűnően sok a nő a nézőtéren, sőt néhányan kettesben figyelik a produkciót, férjük, élettársuk, barátjuk kezét fogják. Lehalkul a zene. Gyér a taps.

„Negyedik nemzetközi erotikus fesztivál, október harmadikától hatodikáig, este nyolc óráig” – olvasom egy szórólapon, amelyet első pillantásra vécépapírnak nézek, de lehet, hogy csak újrahasznosított. Alatta vastagon a következő áll: „Erotikus árucikkek széles választéka a legalacsonyabb áron: a legújabb videokazetták, segédeszközök, CD ROM, luxus fehérnemű és cipő, erotikus folyóiratok és könyvek, SM és gay segédeszközök, a legújabb produkciók DVD-n, tetováló- és piercing stúdió, képzőművészek kiállítása”. Amikor ezt először elolvastam, még a pénztár előtt álltam, életemben először voltam ilyen kiállításon, még nem tudtam, mi vár rám odabent. Elég sokára derült ki, ugyanis megvárakoztattak: vagy a kiállítás főszervezője tartotta magát elég fontos embernek ahhoz, hogy ezt megtehesse, vagy pedig nagyon éhes lehetett. A biztonsági őrök ugyanis azt bizonygatták, hogy az úr éppen vacsorázik. Tény, hogy a szóban forgó szórólapot először érdeklődve böngésztem végig, néhány kép is átfutott az agyamon, mit láthatok majd, elvégre egészségesek az ösztöneim. Érdeklődésem azonban húsz perc alatt ásításba fullad a homályos folyosón, mert a főnök még mindig vacsorázott. Közben egy fotós kolléga is megérkezett egy másik laptól, neki sem volt akkreditált igazolványa, csakhogy ő nem törődött a szervező étvágyával, egyszerűen, magabiztos újságíróhoz illően berontott az ajtón.

„Tudják, mit ér nekem a reklám az akció után?” – kérdi a kövér, alacsony, kopaszodó, szemüveges férfi. Rögtön mondja is a választ, helyesebben mutatja: felfújja húsos száját, miközben kezével szétpukkanó szappanbuborékot próbál utánozni. Tudom, nem illik ilyen helyzetben, mégis a röhögés kerülget. A szervező közben tart egy kiselőadást arról, milyen népszerű ez a kiállítás. „Amikor elkezdtem, tiszta csehek voltak csak, most nézzenek végig, egy sincs itt” – ez nyilván pozitívum, mert büszkeség sugárzik az arcáról a salátamaradványok felett a híg szaft tükrében. Végül egy újabb érzelmi kitörés – végignézni rossz volt, nemhogy leírni –, aztán dönt: fizessük meg a belépőt. Már indulnánk kifelé, amikor mégis ad egyet-egyet. Egy napra. Fél másodpercig megpróbálom magam sajnálni, mert még mindig a szórólapot tartom a kezemben, amelyen a három nap különböző programjait részletezik. Nem megy. Végigsétálok a folyosón a könyörbelépővel. Mészöly Miklós és a Film jut az eszembe, megpróbálok lecsillapodni, lélekben visszatekerem a szalagot egy félórával. Tehát: semmi pánik, félmosoly az arcra, felkészülés a látványra. Végigmegyek a folyosón. Feltárul előttem az ajtó. Nézném. De nem látom.

Nincsenek szép nők. Szép férfiak sem. Egyáltalán nem látok semmit, ami arra utalna, hogy ez itt egy ízlésesen megrendezett kiállítás. Pontosabban: azt hiszem, pont erre akart utalni az első stand. Rajzok. Vagy inkább papírlapok, piros és fekete csíkokkal? Nem értek a modern festészethez, de amióta Königsbergben a papírba ivódott az a tinta, amely a szépség legpontosabb megfogalmazását hordozza, azóta talán meg lehet állapítani, mi tetszik, s mi nem. A rajzokon azonban még egy vén kujon sem tudna semmi erotikusat felfedezni. Egy pillanatra elgondolkodom, ki is lehet az a festő, aki arra van utalva, hogy alkotásait csak itt tudja eladni? Lehet, hogy ez nem is képkiállítás, hanem egy szabad(fel)fogású performance?

A következő stand valamilyen internetes hírportálé. Nyilván fizetni kell érte, máskülönben nem hirdetne. Nekem ugyan nincs bevilághálózott ismerősöm, de annyit már hallottam, hogy az interneten naponta szexképek ezrei jelennek meg teljesen ingyen. Továbbmegyek. Látok pókhálóból font fehérneműt – azt hiszem, inkább elokádnám magam, ha a barátnőmön meglátnám –, csillogó cipellőket, különböző tégelyeket és tubusokat, videokazettákat és óvszereket, amelyekről még alapos megfigyelés után is az derül ki, hogy nem öröm-, hanem fájdalomszerzés céljából lettek előállítva. „Vásárolnak?” – kérdem az egyik elárusítónőtől. Valószínűleg kellemetlent kérdezhettem, mert elpirul, gyanúsan méreget. Aztán bólint. Bizalmaskodón rákönyökölök az asztalra. „Férfiak vagy nők is?” – kérdezem. A kiscsaj elneveti magát, beszélgetünk. Elmondja, hogy a forgalom átlagos, de sokkal több nő vásárolt nála. Egyébként nem fehérneműt, sem pedig általában nőknek szánt árucikkeket kínál, hanem pornókazettákat. Könyököm alatt üveg az asztallap, éppen egy női ülep néz rám kihívóan egy videokazetta borítójáról. Megszólal a hangszóró: a bájos Mirabella – vagy Annabella? – tart vetkőző-bemutatót a nagyteremben. Bár én már egyedül is le tudok vetkőzni, azért elballagok, hátha van még valami, amiről esetleg eddig lemaradtam. Mellettem érezhetően felgyorsul a forgalom, férfitársaim hirtelen otthagynak pornókazettát és erotikus újságot. A nagyteremben színpad, körülötte székek. Eléggé gyér a megvilágítás, a néhány pontfényt leszámítva csak az egyik fal mellett kiakasztott festményekre irányított lámpáknak köszönhetem, hogy nem bukok orra. Csak öt perc múlva kezdődik a vetkőzés, ezért gyorsan megnézem a festményeket. Pozsony: Mihálykapu utca; Pozsony: Duna-part; Pozsony: Lőrinckapu utca. A Mihály-kapu esetleg felfogható fallikus szimbólumként, de ahhoz még nem ittam meg fél liter forralt bort. Behúzott nyakkal visszalopózom a festményektől a bolyba – nehogy már intellektüellnek nézzenek –, a falnak támaszkodva várom a kimondhatatlan nevű szépséget.

Végre megjelenik. Szól a zene, vetkőzik. Mi nézzük. Ez kellett nekünk, megkaptuk. Négyszáz koronáért. Vonaglik. Sajnálom.