A gyerekhez fel kell emelkedni, nem lehajolni

Fecsó Pál huszonöt éven át Tornán és környékén tanítóskodott, magyar nyelvet és irodalmat, földrajzot és minden mást tanított. Nem volt tudatos a pályaválasztása, színésznek készült – fel is vették, mégis tanárrá vált. Benne volt a génjeiben. Fecsó Szilárd bár képesítés nélkül kezdte a pályát Szádalmáson és Rozsnyón, később magyar szakot és képzőművészetet végzett. Ő sem tudatosan készült a tanári pályára, mert inkább képzőművész szeretett volna lenni. De utólag már úgy érezte, predesztinálva volt erre a pályára. Amikor már tanítani kezdett, akkor kapott rá az ízére. Megihlette őt a légkör.

AZ ÚTRAVALÓ

„Apám nem szólt bele a dolgaimba. Amikor bejelentettem, hogy színész szeretnék lenni, tréfásan azt mondta, színem már van. Abba sem szólt bele, hogy végül mégis az önálló magyar szakra iratkoztam be. Apám azt mondta, keserű kenyér, de szép a tanítói pálya. Ám egyet ne felejts el: a gyerekhez nem kell lehajolni. A gyerekhez föl kell emelkedni. Ezzel indított útnak.”

„Diákként nagyon sokat láttam a szüleim küszködéséből. Nagy mértékben hatott rám az ő szakmájuk, sokat merítettem tőlük, mert az egyetem szakmai szempontból felkészíti az embert, de a gyakorlatban tanítani nem. Bár annyi előnyöm volt, hogy előtte már három évig képesítés nélkül tanítottam.”

A RENDSZER NAPSZÁMOSA

„Nem is a tanítással van baj, ha valaki szereti a tantárgyát és szereti a gyerekeket. Inkább azzal, hogy a tanár mindig rabszolgája volt az uralkodó rendszernek. Kiszolgáltatott volt, mindig valaki parancsolt neki. Én 25 év után, amikor rájöttem, hogy nem engednek tanítani, oktatni, nevelni, nem engednek szeretni, megtörtem. Elhagytam a pályát. Nem bántam éppen meg, de a gyerekek még ma is hiányoznak. Jelenleg is így van: a pedagógus éppen olyan kiszolgáltatott, mint apám vagy nagyapám volt. Ma ugyanúgy sem erkölcsileg, sem anyagilag nincsenek megbecsülve.”

A SZABADSÁG BÉKLYÓJÁBAN

„Annak idején a szocializmusban politikai, ideológiai dolgok voltak a fontosak, más nem. De manapság ez a túl nagy szabadság sem jó.”

„Én is úgy látom, hogy főleg a szabadsághiány okozta a szüleim korosztályának nehézségeit. Amivel pedig nekünk szembe kell néznünk, az a túlzottan nagy liberalizmus. Ez a túlzott szabadság, amivel az ember nem tud mit kezdeni, mert ebbe nagyon sok minden belefér. A diákok tisztában vannak a jogaikkal, de a kötelességeikkel már nem. A másik nehézség a túlzott elvárás, amely a szülők részéről érkezik. Olyan nehézségekkel kell megküzdenünk, amely a szülők hatáskörébe tartozna. A kötelék a szülő és a tanár között lazult: a mindennapi anyagi gondok, a munkahelyi problémák, a felgyorsult élet lehet talán az oka. Egy olyan új értékrendben kell élnünk, amelyet nem lehet összehasonlítani a szüleink és nagyszüleink értékrendjével.”

TISZTELT TANĺTÓ ÚR!

„Egyes helyeken azt érzem, hogy a pedagógus hozzáállásával van baj. Igen ám, de nincs is megbecsülve sem erkölcsileg, sem anyagilag. Emellett pedig kapja a szúrásokat, neki mindenki parancsol, nincs tekintélye... Annak idején, ha apám végigment az utcán, jó hogy le nem térdepeltek előtte, úgy tisztelték.”

„Én nem tudom azt elképzelni, hogy valaki úgy tanít, hogy ne lenne egy kis vonzalma a pályához. A tanári becsület visszaállításában elsődleges, hogy tudatosítsuk: egy ország intelligencia nélkül és kultúra nélkül meghal. Elsősorban az országnak kellene módosítania nézőpontját ezzel kapcsolatban. Az egészségügynek és az oktatásügynek kellene lennie mindig a legfontosabbnak. Gyógyítani és tanítani. Rendbe kell tenni az oktatásügyet, és ezt a kisiskolákkal kell kezdeni. Meg kell változnia a politikai elit hozzáállásának is, sokkal több támogatást várunk a minisztériumtól. Elsősorban vonzóvá kell tenni a tanári pályát, akkor következhetne egy kedvező fordulat, s akkor a tanárt is megbecsülnék.”

A LELKESEDÉS HIÁNYA

„Mi, amikor tanítani kezdtünk, szívvel-lélekkel csináltuk. Sokszor éjfélig, mert mellette színdarabokat rendeztünk. Hányszor jöttem éjfélkor haza!? Most pedig? Alig várják, hogy csöngessenek. Persze, tisztelet a kivételnek.”

„A statisztikák szerint országos viszonylatban a képzett tanárok 40 százaléka pályaelhagyó, Magyarországon ez 60 százalék. Ez a pálya ugyanis nem valósítja meg azokat az álmokat, elvárásokat, amiket más pálya biztosít: az anyagi és az erkölcsi elismerést, ezért azt sokan máshol keresik. De az a pedagógus, aki ilyen körülmények között is vállalja a tanítást, az mindent megtesz. Főként a kisebbségi intézményeket érinti, hogy egy tanárnak sokszor két ember munkáját kell elvégeznie. Nagyon sok feladattal szembesülünk. Ha ma kevésbé elhivatottak és lelkesek, nem nehéz kitalálni, hogy miért. Mert nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi megbecsülés is hiányzik. Nincsenek pozitív visszajelzések. Tudom, hogy annak idején nem egy szülő megállította a szüleimet, és elbeszélgettek, érdeklődtek a gyerekeik iránt. Ma nincs időnk egymásra.”

A HOZZÁÁLLÁSSAL VAN BAJ

„Két szép hivatást ismerek: az orvosét és a tanítóét. De első helyen nem az orvos áll, mert az orvos életet menthet, míg a pedagógus életet nevel, csírájából. A pedagógustól függ, hogy az milyen virágot fog hozni. Ez nem gyerekjáték. Fontos, hogyan van felkészülve testileg, lelkileg a pedagógus, hogy ne azt nézze, mikor csengetnek ki, hanem hogy mit tud átadni az alatt a rövid 45 perc alatt.”

„Aki komolyan tanítani akar, és tudatosan a pályára készül, annak a hozzáállásával nincs gond. Csakhogy mindattól, amit az egyetemen az ember idealisztikusan elképzel, megfosztják. Olyan szabályok, törvények jönnek, amelyek megnehezítik a dolgunkat. Fontos az, hogy az iskola valamilyen eredményeket mutasson fel, hogy a tehetségeket felismerje. A tehetséggondozást nem lehet a tanítási idő alatt elvégezni. Függetleníteni kell a tanítástól. Ám ez nem mindenhol megoldott. Vannak civil szervezetek, akik ezzel törődnek, de ott is a pedagógusok vannak jelen.”

A KÖVETELMÉNYRENDSZER

„Szerintem túl vannak terhelve a gyerekek. A mieink is túl voltak annak idején terhelve, különösen a természettudományi tantárgyakban, a történelmet pedig csak unalmasan lehetett tanítani, nem szabad volt másképp. Egyedül a magyar irodalomnál engedhettem el magam, s abba belevehettem a történelmet is.”

„Túlzottan sok dolgot vár el a társadalom gyerektől és diáktól. Nem is a jártasság és a készség, a tehetség az, ami számít, hanem olyan követelményrendszert próbálnak elénk állítani, amely a nyugati mintát veszi át, vagyis az információk felhalmozását. Pedig a lexikális tudás nem elegendő. A legfőbb feladat, hogy megtanuljanak ezzel valamit kezdeni. A logikai rendszerre kell a diákokat megtanítani. De sokszor erre már nincs az órán idő. Fontos, hogy tudjanak szelektálni.”

A GYEREKEK

„Nem ismerem a mai gyerekeket, de szerintem a gyerekek között nincsen különbség. Azok éppen olyan szeretnivalók, épp olyan huncutak és gazemberek, mint mi voltunk, mint nagyapáink voltak. A módszerek, a helyzetek változtak. Ahogy én látom, ahogy hallom a kollégáktól, a gyerekektől, nem jó irányba. Minden attól függ, hogy az iskolarendszer mit enged meg a pedagógusnak, és az hogyan használja ki azt. Mert a negatívumokat is ki lehet használni, ha valóban szívvel-lélekkel nevelni, tanítani akar. Összetartásra, emberszeretetre kell nevelni a gyerekeket, szépen kell velük beszélni, ám néha a szigorra is szükség van. A testi fenyítésnek nem vagyok a híve, de azért nem árt otthon egy-két atyai pofon. De a gyereknek éreznie kell azt, hogy ha szigorú vagyok is, ez az ő érdekében történik.”

„Nemcsak tanítanunk és nevelnünk kell, hanem fel kell ismernünk a tehetségeket. Nincs ilyen szempontból különbség akkori és mai diák között. Kérdés, hogy a tehetségeket hogyan aknázzuk ki, hova irányítjuk. Ez a mi felelősségünk.”