„A gyereket kell tanítani, nem a tanagyagot”

Kedden kaptam egy sürgős értesítést a postáról. Pék László, a szövetség országos elnöke közölte velem, hogy az elnökség döntése értelmében egy pedagógustársammal együtt Felvidéki Magyar Pedagógus Díjban részesítenek. Heves szívdobogást kaptam, mert a területi választmány ülésén arról született döntés, hogy egy vidéki nyugdíjas pedagógust javaslunk a díjra. A választmány tagjai a hátam mögött összebeszélve tették meg javaslatukat. Nem csoda hát, hogy a meghatottságtól gombóc ugrott a torkomba, s az utolsó pillanatig nem tudtam, végül is ki javasolt.

Emlékszik, mikor határozta el, hogy pedagógus lesz, és milyen megfontolás alapján döntött így?

1982-ben még tervezőmérnökként dolgoztam egy tervezőintézetben. Egyszer csak megszólalt a telefon, és Boda Pál, az ipari akkori igazgatója minden teketória nélkül megkérdezte, nem akarok-e az „ipariba” menni tanítani. Akartam.

Az ön eredeti képzettsége gépészmérnök, és a fűtési rendszerekkel foglalkozott behatóbban. Mennyire tudta hasznosítani az egyetemen tanultakat későbbi pedagógusi munkája során, és mi minden újat kellett megtanulnia az évek alatt?

Csak az utolsó nyolc évben foglalkoztam fűtési rendszerekkel és hőerőművek tervezésével. Előtte a vasgyárban és még előbb a füleki zománcgyárban konstruktőrként dolgoztam, szerszámtervezéssel foglalkoztam, illetve megmunkálógépek alkatrészeinek rajzolásával, tehát abszolút gépészettel. Az egyetemen gépészeti technológiát tanultam, amit teljes egészében hasznosíthattam az ipariban. Persze, alaposan el kellett mélyülni egy-egy tantárgyban, hiszen tudni valamit és átadni, megmagyarázni valamit óriási különbség. Ki kellett találni, hogyan tanítsam meg úgy, hogy érthető legyen a 15 éves gyermek számára is. Tehát tanítani kellett megtanulnom.

A rozsnyói találkozón szó esett a tanárképzés feljesztésének fontosságáról, a perem- és szórványvidékek oktatási intézményeinek felzárkóztatásáról és a szakmai autonómia szükségességéről. Mi a véleménye e témákról?

Sajnálatos módon állami szinten mind a mai napig nincs megoldva a magyar pedagógusok továbbképzése. A Selye Egyetem és a szövetség mellett megalakult egy Pedagógiai Intézet, amely már rendelkezik néhány akkreditált programmal. Ezek a programok megrendelhetők a tantestületek számára. Meggyőződésem, hogy minden pedagógusnak szüksége van bizonyos időközönként új módszerek, a világban kifejlesztett új trendek megismerésére. A mai gyerek nem ugyanolyan, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, de még a tíz évvel ezelőttiekkel sem lehet összehasonlítani őket. Ezért abszurdnak tartom, hogy egyesek ma is úgy tanítanak, ugyanazt követelik, ahogy valaha megtanulták. Magyarországon kötelező a hétévenkénti továbbképzés, és több ezer akkreditált programból válogathat a fejlődni vágyó pedagógus. Anyagi fedezet is van rá. A szövetség berkein belül négy Regionális Pedagógiai Központ alakult Királyhelmecen, Rimaszombatban, Galántán és Komáromban. Rendszeresen hívnak előadókat egy-egy aktuális témára, amelyet vagy több iskola pedagógusai számára, vagy egy-egy nagy iskola tanárainak visznek helybe. Mi itt Kassán és a hozzátartozó régióban mindössze öt teljes szervezettségű magyar iskolával rendelkezünk, beleértve az Iparit és a gimnáziumokat is. Tehát erősen szórványnak számítunk. Az RPK-k mindegyike messze esik, tehát a területi választmány mindenkori elnökének feladata pályázni és megszervezni egy-egy továbbképzést. Ma már minden iskolának ki kell találnia önmagát, főként a középiskolának. Ki kell dolgoznia saját programját, küldetésnyilatkozatát, világosan meg kell határoznia a célt: milyen tudású gyerkeket akar kibocsátani az iskolapadból.

Ön szerint manapság „piacképes tudás” birtokába juthatnak a középiskolások, vagy ki-ki úgy boldogul érettségi után, ahogy tud?

E téren szkeptikus vagyok. A tananyag nem változik a változó világ függvényében. Ha arra gondolok, hogy szlovákórán nem arra törekszünk, hogy beszélni tudjanak a tanulók, hanem az irodalmi adatok memorizálását kérjük számon, miközben az orvosnál nem tudja megmondani jövetele okát, bizony elszomorodom. Egyszerűen nem tanítjuk meg mozogni a világban a gyerekeket, eladni magukat a munkaerőpiacon. A tananyag és az előírt követelmények alig teszik lehetővé, hogy készségeket tanítsunk, hogy kialakítsuk a tanulókban az egész életen át tartó tanulás képességét, pedig enélkül ma már nem boldogulhat egy ember sem.

Mit szól ahhoz a feltevéshez, hogy a valódi tehetségek kétharmada az alulteljesítő tanulók között keresendő?

Valószínű, ezek a tanulók fittyet hánynak a leckére, és azzal vannak elfoglalva, hogy mi történik körülöttük, a mindennapokból tanulnak, olyan információkat gyűjtenek, amelyek a világról szólnak, a megélhetésről, és nem törődnek a biflázással. Mert sajnos még mindig azt a tanulót szereti a pedagógusok nagy többsége, aki a feladott leckét a meghatározott oldalról tudja. Hogy alkalmazni képtelen, az már nem érdekli. ĺgy aztán az ún. jó tanuló ugyan tiszta egyes bizonyítvány birtokosa lesz, de nem tudja, mit kell ahhoz tennie, hogy profitáljon a sok elméleti tudásból.

Milyennek ítéli a hazai közoktatás színvonalát?

Úgy érzem, bőven van teendő. A közoktatás nagyon sürgősen reformálásra szorul. Meglátásom szerint az alsó tagozatos pedagógusok vannak leginkább a helyzet magaslatán. Minél feljebb megyünk, annál kevésbé törődünk a neveléssel és a készségek elsajátításával, illetve a pedagógusok nehezen tudják átlépni saját árnyékukat. Azt akarom mondani ezzel, hogy le kell ereszkedni végre a gyerekhez, és őket kell tanítani, nem a tananyagot.