A Duna, „mely mult, jelen s jövendő”

Éjfél múlt valamicskével, a horizonton hullócsillag húz rövid, fényes röppályát. Szinte kirí a sok repülőgép-villogás közül. Ezúttal bejött az időjósok előrejelzése, kutya hideg van. Fázósan húzom össze magamon a sustorgó anyagot, és arra gondolok, normális vagyok-e, hogy meglett emberként itt törődök a kövek között, amikor minden épeszű ember ágyban, párnák közt pihen. Szendergésemből egy közeledő hajó dohogása riaszt fel. Hatalmas uszály nyomakodik fölfelé, platóján kamionok sorakoznak. A monstrum legalább két méter magasságban púpozza maga előtt a vizet, s amint elhalad mellettem, a hullámok tengeri árként verődnek neki a partnak. Önkéntelenül öszszerándulok, nem kell-e menteni a cuccot a habok elől. Döbbenetes a forgalom a vén Dunán, szinte országúti méreteket ölt. Szemben is horgonyoz egy uszály, valami kövezést végeznek a csallóközi oldalon. Urbanizálódik a vén folyam. És nyeli a koszt, a mérget, az ember szemetét; nem csoda, ha a halak kushadnak a mélyben. Alig pár hete tizenötezer liter benzin csorgott ki egy megrészegült ukrán uszályból, Pozsony alatt pedig darabolják azt a román hajót, amely tavasszal karambolozott.

Eszembe jut az új szlovák külügyminiszter minapi kijelentése, hogy meg fognak egyezni a magyarokkal Bős–Nagymaros ügyében. Talán senki nem figyelt fel Kubiš nyilatkozatára, aki nem fejtette ki, mire gondol. Azt sem árulta el, mire alapozza az optimizmusát, sem azt, hogy a Szigetköznek juttatandó víz megosztására gondol-e, hanem csak úgy általában sejtelmeskedett. Nem hangzott el, vajon arra gondol-e, hogy a magyarok megépítenek valamilyen tározót odalent. Hogy Kádár népe akarja-e a Duna-kanyar elrondítását, vagy csak ő álmodozik? Az ilyen rejtjeles üzenetekre azért összerándul az ember gyomra, hiszen félti a Dunát. Nemrég jártam Visegrádon, a Fellegvárból ismét megcsodáltam Európa egyik legszebb táját, amivel nem lehet betelni, s arra gondoltam, akarhatja-e épeszű magyar, hogy ezt feláldozzák valamilyen betonlobbi vagy politikai álérdek oltárán? Márpedig valaminek zajlania kell a kulisszák mögött, ha Kubiš ilyen lufikat ereget. Milyen bűnt lehet még elkövetni az öreg folyam ellen? Bőstől Dunacsúnyig hol van víz a mederben, hol nincs. Többnyire nincs. Mert fönt úgy játszanak a vízszinttel, ahogy nekik tetszik. Lent meg viselik a következményeit. Vízügyben mindig az diktál, aki fönt van. Engem meg itt, a hajnalra várva még az is kiborít, ha az ötcsillagos Mozart felkavarja a vizet, és megzavarja a horgászatot. Nyűgös vagyok. Morózus. Nem csoda, ennyi rossz tapasztalattal.

Valaha az egész tájat víz boríthatta

Néhány napja újra fellapoztam John Paget angol utazó Magyarország és Erdély című könyvét. Paget 1839-ben utazgatott tájainkon. A százhetven éves leírás ma is varázslatos, és a Pozsony alatti Duna-szakaszról olvasható passzus némi képet ad arról, hogyan próbálták őseink megzabolázni a Dunát. Nem építettek gátat, nem torlaszolták el, nem nyúltak hozzá durva kézzel, csak terelgetni igyekeztek, féltő gonddal, ám meglehetős hozzáértéssel. Tanulságos olvasmány.

„Azon vettük észre magunkat, hogy máris elindultunk, még körül se pillantottunk, már a Duna közepén voltunk: egy perc, s Pozsony távolodni kezdett, még egy, s már semmit sem látni belőle, csak a várat, ahogy a mindkét oldalon, egészen a vízpartig húzódó, sűrű erdő felett előbukkant. Hosszú mérföldeken keresztül semmi érdekeset sem lát az utas, meressze bárhogy a szemét: körös-körül mindenütt homok fedte síkság, itt-ott egy-egy erdő vagy dús füvű rét. Úgy tűnik, valaha az egész tájat víz boríthatta, s ami azt illeti, a Duna még ma is gyakran változtatja folyásának irányát. Ezen a szakaszon mintegy félmérföldenként hatalmas mellékágak szakadnak ki belőle, s közülük nem egy szélesebb, mint maga a fő folyam, ha ugyan egyáltalán nevezhetjük így valamelyik ágat. A kormányosnak a sodrás és a vízmélység alapján időnként nem könnyű eldöntenie, melyiken haladjon tovább. A meder sekély, s a hullámos terep az oka, hogy olyan kanyargós a folyó; a Duna szabályozói most éppen az ebből adódó nehézségek elhárítására törekszenek. (Puthon báró van ezen a szakaszon megbízva a Duna szabályozásával, s Széchenyi gróftól eltekintve neki köszönheti Magyarország a legtöbbet a gőzhajózás előmozdítása terén.)”

Néhány éven belül kiegyenesedik

„Nem messze Pozsony alatt elhaladtunk néhány jól megépített védőgát mellett, melyeket jókora költséggel emeltek; az egyik legnagyobb 8000 angol fontba került. E gátak segítségével a folyót egy bizonyos irányba terelik, ott felduzzasztják, s a hatalmas víztömeg akkora erőkifejtésre kényszerül, hogy bámulatosan rövid idő alatt kivájja új medrét, lerombolja a régi partokat, fősodra kiegyenesedik, s azok az ágak, amelyek különben a víz nagy részét elvezetnék, egészen eliszaposodnak, így aztán gyakran teljességgel megváltozik az egész folyómeder. Jelenleg az nehezíti meg leginkább a hajózást, hogy a kormányosnak nemegyszer kell éles fordulatot vennie, nehogy nekiütközzék a homokpadoknak, melyek elsodrásához a szélesen szétterülő víznek nincs elég ereje. A szakértők azonban úgy számítják, hogy e töltések segítségével a folyó néhány éven belül kiegyenesedik, medre elmélyül, s egész évben lehet majd hajózni rajta. Utazásunk idején a vízállás alacsony volt, a kapitány állandóan a helyén, s aggodalmas pillantásai után ítélve igencsak tarthatott tőle, hogy rászaladunk valamelyik homokpadra, márpedig akkor alighanem tizenkét órát kellett volna egy helyben vesztegelnünk, mielőtt nagy nehezen lekecmergünk róla.

Ott élnek virágzó falvaikban

Míg az első néhány mérföldet megtettük, vagy száz vízimalom mellett is elhaladtunk: ezek csak afféle összetákolt építmények voltak, de a céljuknak megfelelhettek. Kétfedélzetű hajókból eszkábálták őket össze, belül van az őrlőmű, s a két szint közt a nagy, otromba kereket a folyó vize forgatja. Többnyire sorban, nyolcasával-tízesével állnak, nem messze a parttól. Télire szárazra vontatják mindet. A Csallóközt és a Szigetközt a Duna észak-déli irányba folyó ágai ölelik közre, több mint ötven mérföld hosszan. Az idegen igencsak meglepődik, ha azt hallja, ezek a szigetek a legtermékenyebb területek az egész országban: valaha „Aranykerteknek” hívták őket, mivel ezen az útvonalon egy árva falu sem látható a víz felől. Valójában a vidék sűrűn lakott, a Duna gyakori és váratlan áradásai azonban arra késztették a helybelieket, hogy a parttól távolabb építkezzenek, s ma ott élnek tágas és virágzó falvaikban.”

Az idő folytával

Ipolyi Arnold leírásában már a változó Duna mentéről kapunk képet, amely előrevetíti a mai állapotokat. „Csallóköz ezen virágzó korára és kertszerű kinézésére vonatkozhatnak azon részben mítoszi hagyományok is és regék, melyek Csallóközről mint gyümölcsös, boldog „Aranykertről” szólnak. Ezen virágzó állapota, valamint királyi mulatói és vadaskertjei – mely utóbbiaknak nyoma még a régibb okiratokban is előjön, már elenyésztek, ámbár azokat még Istvánffy is, történetében, a XVI. század végén említi. Fényes is tudósít, ámbár adata forrását nem adja, hogy Mátyás királynak Komárom városa határában egy virágzó gyümölcsöskertje (pomarium) volt éppen azon a dombos helyen, mely a mostani Tolnai utcától a Berek utcának s a Megyeresi (!) utcai kerteknek megyen. Szépségéért e kert Aranykertnek neveztetett, és róla ragadt volna e név későbben Csallóközre. Mondán alapszik-e ez vagy történeti adaton? – nem tudom. Azon kívül Fényes szerint még az itteni örsi határban is volt volna Mátyásnak vadaskertje, mely most is Vadasdűlőnek neveztetik. Úgy látszik, az idő folytával, amint az elárasztó ugyan, de egyszersmind üdítő és termékenyítő Duna erei mindinkább kiszáradtak a termékeny ligetek és kertek helyén, melyek partjaikon virúltak, kopár fövénymedreket és sík pusztaságot hagytak magok után.” Közben mintha derengne kelet felől az ég alja. Kihámozom magam a hálózsák jótékony öleléséből, s miközben ropogtatom gémberedett tagjaimat, mélyre szívom az éles, tüdőtágító dunai levegőt. Bent a mederben keszeg vagy márna loccsan. Él a folyó, melyet a balga ember igyekszik megzabolázni, nem gondolva a következményekre, s feledve a múltat, amely közös volt.