„A dicséret csodákra képes”

Szeptember 22-én töltötte be 80. életévét Oláh Imréné Domonkos Ilona, mindenki Ica nénije, aki 38 éven át oktatta a komáromi gimnazistákat nem- csak fizikára és matematiká- ra, hanem magyarságtudatra, hazaszeretetre, emberségre, tisztességre is. A jubileum alkalmából beszélgettünk vele oktatásról, nevelésről, hitről, szeretetről.

Komárom

Ica néni lakásában alig lehet mozdulni a virágcsokroktól. Hányan köszöntötték az elmúlt napokban?

Személyesen talán száznál is többen, ezenkívül rengetegen kerestek telefonon. Az ablakom alatt cigányzenekar húzta. Nagy öröm, hogy Isten kegyelméből megéltem ezt a kort, és ilyen sokan gondoltak rám.

Közel négy évtizeden át volt a komáromi gimnázium tanára, ezalatt csaknem 2500 diákot oktatott. Mindig pedagógusnak készült?

Egyetlen percig nem volt kétséges számomra, hogy tanár akarok lenni, sőt, már fiatalon az volt a vágyam, hogy Komáromban tanítsak a piros téglás iskolában. Édesapám ugyanis a bencés gimnáziumban érettségizett, és gyerekként, ahányszor eljöttünk Komáromba, az állomásról első utunk a gimnáziumhoz vezetett. Egész életében nagy-nagy szeretettel beszélt az iskoláról. Édesapám parasztcsaládból származik, de tanító lett Nagymegyeren, anyai ágon pedig több generációra visszamenőleg kántortanítók voltak az őseim.

Vágya teljesült, a komáromi gimnáziumban taníthatott, és egyik megalapozója lett annak a tehetséggondozó munkának, amelyre a mai napig épít az iskola.

Amikor 1958-ban friss diplomásként idekerültem, nagyon lelkes fiatal tanárgárda volt itt, akik engem is felkaroltak, buzdítottak. Gáspár Tibor, Czókoly Béla, majdani férjem, Oláh Imre, hogy csak néhányukat említsem. A fizikaolimpia verseny akkor indult, amikor tanítani kezdtem. Büszkén mondhatom, hogy az én diáklányom volt az első sikeres megoldó a fizikaolimpia kerületi fordulójában. A tehetséges diákokkal délutánonként az iskolában foglalkoztunk – mindenféle pótlék, jutalom nélkül –, a téli-nyári szünetekben otthon fogadtuk őket. Bizony, nagyon sok zsíros kenyeret megkentem nekik. Aztán pihenésképpen táncoltunk, énekeltünk egyet, majd folytattuk a példák megoldását. Túlórákat viszont nem vállaltunk, megboldogult férjem mindig azt mondta, matematikát, fizikát túlórában nem lehet tanítani, mert az úgy is néz ki. Az egykori bencés évkönyvekből tudom, hogy abban az időben három tanítási óra után egy lyukasórát beiktattak a tanárnak, hogy pihenni tudjon. Más presztízse is volt akkor a pedagógusi szakmának, anyagilag és erkölcsileg is.

Az ön óráin azonban a tananyagon kívül nagyon sok mást is megtanulhattak a diákok.

Gyakran emlegetem, hogy egész pályafutásom alatt egyetlen diákot sem buktattam meg, bár férjem szerint ezzel nem kellene dicsekednem. Ha egy diáknak nagyon nem ment a fizika, akkor beszámolót írattam vele Bolyairól, Jedlikről vagy Newtonról, aztán az a négyes csak összejött valahogyan. Azzal búcsúztattam a diákjaimat: ha harminc év múlva találkozunk, és nem tudod a szinusz-koszinusz tételt, az nem baj, de ha nem tudod, ki volt Bolyai vagy Jedlik, akkor nagyon megszidlak. Igyekeztem mindig minden diákban meglátni a jót, megtalálni azt, amiben tehetséges. Megalakulása óta tagja voltam az Ifjú Sziveknek és a magyar tanítók énekkarának, ahol rengeteget tanultam Vass Lajostól, de talán a legfontosabb útravalója az volt, amit minden szülőnek és pedagógusnak folyamatosan észben kellene tartania: hogy mekkora ereje van a dicséretnek. A diák nem gonosz, csak csintalan, meg lusta, meg sokszor hanyag és bosszantó, de mindig meg kell találni, amiért meg lehet dicsérni. Csodákra képes a dicséret.

Szavaiból is kiérződik, hogy nagyon szerette a hivatását, a diákokat, nyugdíjba vonulása után mégis évekig kerülte a gimnázium épületét.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert azt csinálhattam, amit szerettem, de amikor elértem a nyugdíjaskort, egy napot sem dolgoztam tovább. Férjemmel együtt úgy tartottuk, mindennek megvan a maga rendelt ideje. Nem tagadom, évekig összeszorult a torkom, ha csak a gimnázium közelébe mentem, sokszor inkább másik útvonalat választottam, hogy ne is lássam. Annyira hiányzott.

Élete során több rangos díjat kapott, Pro urbe és polgármesteri díjat, férjével és sógorával, Oláh Györggyel közösen Magyar Örökség díjat, tagjai közé fogadta és vitézzé avatta a Vitéz Rend. Ezeket az elismeréseket mind-mind széles körű szakmai tevékenységéért, generációk szakmai, erkölcsi és magyarságtudatra neveléséért, a magyar kultúra megőrzéséért végzett munkájával érdemelte ki.

Arra külön büszke vagyok, hogy valamennyit a rendszerváltás után kaptam.

Nyugdíjasként sem tétlenkedett, másban teljesedett ki az élete. Egyik újjáélesztője lett a Protestáns Nőegyletnek, amit húsz évig vezetett.

A komáromi Protestáns Nőegylet 1882-ben alakult, első tiszteletbeli elnöke gróf Tisza Istvánné, a miniszterelnök felesége volt, de tiszteletbeli tagjai közt találjuk Jókai Mórt is. 1945 után megszüntették az egyletet, ám amint lehetett,1990 márciusában már újraindítottuk. A mai napig komoly oszlopa a református egyháznak, az új elnöknő vezetése alatt is aktívan működik. Nagy megtiszteltetés volt számomra az is, hogy a rendszerváltást követően hat évig a komáromi református gyülekezet presbitere lehettem, 2002-től pedig missziós gondnoka vagyok, nőként az első ebben a tisztségben. Kamaszkoromtól nagy tisztelője vagyok Lorántffy Zsuzsannának, aki I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége volt. Az ő élete, alázatossága, az elesettek, a szegények iránti felelősségvállalása, határtalan hite példaértékű számomra, és egész életemben igyekeztem eszerint élni.

Hívő családban nőtt fel, édesapja református, édesanyja katolikus volt, férje révén pedig katolikus családba került. Miként élte ezt meg?

Református hitben nevelkedtem, de sem a szüleim között, sem nálunk, a férjemmel, soha semmilyen konfliktus nem származott abból, hogy különböző felekezethez tartoztunk. Tiszteltük egymás vallását. Néha azt gondolom, Isten azért rendelte ezt így, hogy megmutassuk, miként kell szeretetben, békességben élni. Ezt a példát láttam otthon, ez kaptam az Oláh családtól is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy köztük élhettem. Egy gyerekkori betegség szövődménye miatt nekem nem lehetett gyerekem, de a párom, akivel 54 évig éltünk nagy-nagy szeretetben, a tágabb család és a munkám sok mindenért kárpótolt.

Ön szerint mi az, ami a mai világból leginkább hiányzik?

Valahol nagyon kibicsaklott az értékrend. Tudatosítani kellene, hogy semmit nem viszünk magunkkal a másvilágra, csak a jó cselekedeteket. Az anyagiak nem adnak boldogságot, többet ér egy ölelés, egy jó szó, sokszor már azzal segítünk, ha meghallgatjuk a másikat. A szülő ne a tévé elé ültesse le a gyerekét, hanem maga mondjon neki mesét. Persze, nem ér rá, mert pénzt hajszol, közben pedig a fontos dolgok elmennek mellette. Lassan elfelejtünk büszkének lenni szülőföldünkre, nemzetünkre, történelmünkre, trágár beszéddel gyalázzunk csodálatos anyanyelvünket. A napi politikáról már ne is beszéljünk! Ezek a dolgok szomorúsággal töltenek el.

Nyolcvanon túl miként telnek napjai?

Nagy kegyelem a sorstól, hogy még el tudom látni magam, kimegyek a kertbe, kicsit dolgozgatok, felvidít, ha látok egy frissen kinyílt virágot. Születésnapomra sütőt kaptam a családtól, azóta újult örömmel sütögetek. Havonta három-négy helyre is hívnak előadást tartani, olvasgatok. Néha bizony nehéz a vasárnapi ebéd vagy a karácsonyi vacsora egyedül, a szeretett társ nélkül borzasztóan fájó, de szép élet adatott nekünk, amiért nap mint nap hálát adok az Úristennek.