A Bodrogköz fotókrónikása

Most 56 kép került bemutatásra, melyet Kopasz Viktor, a Prágában élő, ám helmeci születésű fotóművész segítségével végül 177 kép közül választottam ki. Egyébként az archívumom közel 40 év fotóanyagát rejti. Azt, hogy összesen hány fényképfelvételből áll, még megsaccolni sem tudom. Az említett 177 képből legalább még két kiállítás anyagát össze lehetne állítani.

Miért pont Kopasz Viktor segítségét vette igénybe?

Ő régebben, mint kezdő fotós sokszor kért tanácsot tőlem, sőt időnként gépeket is kölcsön adtam neki. Később Viktor elvégezte a Prágai Filmművészeti Főiskola fotográfia szakát, majd ugyanott és egy művészeti középiskolában kezdett tanítani. Több kiállítás az öszszeállításánál működött már közre, így bíztam az értékítéletében.

A tárlat költségeit ki fedezte?

A megrendezésére a Pro Patria Polgári Társulás pályázott, és a kulturális tárcától sikerült támogatást szerezniük. A bemutatott fotók 5 kép kivételével a régió valamelyik településén készültek, ezért is kapta a tárlat a Tájak, emberek címet.

Hosszú évek óta nem jelentkezett önálló kiállítással, ám nem ez volt az első bemutatója.

Az első kiállításomat 1966-ban, a csehországi Táborban rendezték, ennek anyagát később Királyhelmecen is bemutatták. 1973-ban az Ezerarcú Moszkva címűt megint csak Helmecen rendezték meg, s ezt több szlovákiai városban is láthatta a közönség. Egyébként én fényképeztem és szerkesztettem a Királyhelmec 700 éve című kiadvány anygát, valamint társszerzője voltam a Pro Patria által kiadott Királyhelmec és környéke régi képekben című könyvnek.Évtizedekig dolgoztam külsősként hazai lapoknak: az Új Szónak, a Szabad Földművesnek, a Nőnek, a Pravdának és az Irodalmi Szemlének.

Mikor kezdett el fotózni?

Középiskolásként már tudósítottam az Új Szót az itteni eseményekről. Ez idő tájt kezdtem el fotózni, az első gépemet, egy Flexaretet a bolyi plébános segítségével vettem. Ha jól emlékszem több mint 800 koronába került, ez hatalmas pénz volt akkoriban. Az összeget úgy spóroltam össze, hogy nyaranta segítettem édesapámnak, aki postás volt. Az első fotókat a lakóhelyem környékén Bolyban, Szolnocskán, Vékén készítettem, jártamban-keltemben. A mostani kiállításon bemutatott Tilózás című kép is akkoriban készült. Megjegyzem, a Flexaret a mai napig megvan és működőképes. Később újabb és újabb műszaki berendezéseket vásároltam, folyamatosan bővítettem, tökéletesítettem a felszerelésemet.

A Nyitrai Pedagógiai Főiskola elvégzése után a királyhelmeci gimnáziumban dolgozott a két évvel ezelőtti nyugdíjazásáig. Nem akart profi fotós lenni?

Úgy képzeltem, Pozsonyban, a Duna utcai iskolában vállalok munkát, hogy dolgozhassak a magyar lapoknak is. Különböző okok miatt ez nem sikerült, így hazajöttem, ám a fényképezést nem hagytam abba. A feleségem gyakran mondta, az elmúlt évtizedekben minden jelentős vagy kevésbé jelentős eseményen részt vettem. Ahogy ő fogalmazott: „Mindenütt ott voltál, ahol összekondult két cintányér”.

Hosszú évekig Ön volt Királyhelmec „hivatalos fotósa”. Ez konkrétan mit jelentett?

Azt, hogy minden fontosabb társadalmi vagy kulturális eseményen fényképeket készítettem. Mondanom sem kell, hogy ezért a munkáért pénzt nem kaptam, csak egy garzonlakást a várostól, ahol berendezhettem a műtermemet. Időközben létrejött egy hatalmas archívum, amelynek évek és események szerint rendeztem az anyagát. Szeretném digitalizálni, tematikusan rendszerezni a képeimet. Azt, hogy ezekkel később mi történik, nem tudom. Kár lenne, ha mindez veszendőbe menne... Csak hogy egy-két dolgot említsek: ott voltam a szövetkezetesítésekkor, az 1968-as szovjet megszálláskor (ekkor egyébként majdem lelőttek), valamint Hruscsov királyhelmeci látogatásakor. Tiszacsernyőben, amikor Brezsnyev jött el oda, szintén fotóztam. Megjegyzem akkor sikerült lencsevégre kapnom a főtitkár alteregóját is.

Láthatja a képeit a közönség más helyszíneken is?

Tudtommal a most bemutatott anyagot néhány helyszínre elviszik. Tervezgetem egy újabb sorozat összeállítását, ezek olyan régióbeli eseményeken készült képek, melyek valami miatt egyedinek, érdekesnek számítanak, s így joggal tarthatnak számot az érdeklődésre. Hogy milyen formában mutatom be ezeket a nyilvánosságnak, ez még a jövő titka.

Két éve nyugdíjba vonult, ám régóta vállalkozó is. Jut ideje manapság fotózni?

Mostanság újra kezembe vettem a fényképezőgépet. Bár igazából soha sem hagytam abba a fotózást, csak ez az egyéb elfoglaltságok miatt időnként háttérbe szorult. Őszintén szólva az is elkedvetlenített, amikor az automata gépek megjelenésekor egyszerre mindenki fotózni kezdett. Akárki elővehette a gépét, egyet kattintott vele, s máris kész volt a kép. Én nem így dolgozom. Nekem mindig fontosak voltak a részletek, a megfelelő műszaki feltételek, a szakmai tudás. Ha az ember fekete-fehér képet készít, később már nem sok lehetősége van az esetleges hibák kiküszöbölésére. Ezért is törekedtem mindig a precizitásra, a technikai tökéletességre. Jó hatást gyakorolt rám a kiállítás pozitív fogadtatása. Egyesek feltették nekem a kérdést, miért csak 30–40 év elteltével kerültek elő ezek a fotók a fiókok aljából? Mostanság jöttem rá arra is, hogy az összes régi, jól bevált objektívemet használni tudom egy digitális gépen, így időt és rengeteg felesleges kiadást spórolhatok meg. Eldöntöttem, veszek egy tükörreflexes, digitális gépet és azzal újra elindulok „vadászni”. Azokra a pillanatokra, amelyek talán másokat is elgondolkodtatnak vagy megörvendeztetnek. Fotózáskor mindig ezt csináltam, egyszerűen megörökítettem dolgokat, embereket, eseményeket, történéseket körülöttem úgy, ahogyan azokat én láttam.