Zrínyi asztalánál

A magyar sors ékes példája volt a szigetvári hős unokájának életútja, ki a türelmetlen Pázmány türelmes tanítványa volt, katona férfi, olasz műveltségű, sok nyelvet beszélő, európai látókörű kultúrember és költő, Zrínyi Miklós. Pedig sokan – még talán ma is –, nem tartották magyarnak származása miatt, noha mint költő és hadvezér hangosan, és világosan beszélt, írt a „szegény magyar nemzetéről”, s harcolt érte szorgalommal, fáradhatatlanul. Az sem titok, hogy magyarul érző politikus és hadvezér volt...

A hős és temperamentumos emberről lejegyezték, hogy „termete megfelelő volt, inkább jóvágású, mintsem magas, se nem sovány, s nem testes, de mindenféleképpen arányos”. Haja barna. Szeme élénk, járása méltóságos, hatalmával sosem élt vissza, nem volt erőszakos, inkább kegyelmes. Ritkán büntetett, soha nem állt bosszút, ámde az is benne volt lényében, hogy egyszerre keltett félelemmel vegyes tiszteletet. Katonái szerették, hisz osztozott velük a dicsőségben és a nélkülözésekben egyaránt...

Mondom, Zrínyi Miklósról (1620– 1664), a grófról sok mindent elmondtak és megírtak kortársai, de arról, hogy miként élt mint ember, a családja körében, hogy milyen udvartartást vezetett, nagyon keveset tudunk.

Ám mégis maradt fenn valami: Bethlen Miklósnak, a hányatott életű magyar főúrnak és írónak köszönhetően. Bethlen Miklós (1642– 1716) járt Zrínyi Miklós udvarában. Emlékirataiban ezeket írta: „Engem ez a nagy ember érdemem felett becsüllött, amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztalhattam, szeretett. A várban egy szegletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külső házat külön, lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bő prebendát rendele, minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsőrendű szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett, lévén más nagy asztal uraimék a nagy palotán; melyet az akkori időben nem is igen dícsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fő vagy vitézlő rend vendége érkezett.

Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichi Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én. Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belső; a nagy palotában való hosszú igen, magyaros és bő, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.”

Bethlen Miklós 1664. november 13-án érkezett Csáktornyára, és „csak öt nap lehetett véle ismerkedésem, s odalőn” – írja bánatosan emlékirataiban. – Ezalatt szép őszi üdő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adott mindenkor alám. 18. novemberis erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is...”

Zrínyi sorsának szomorú végét tudjuk, amely nem kis kételyeket és vitákat váltott ki évszázadokon át a történészek körében és az egyszerű emberekben, a költő tisztelőiben.

A szemtanú Bethlen Miklós is kételkedve zárja történetét: „Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”