Volt egyszer egy kemence...

Az 1910-es, 20-as években majd minden falusi háznál volt kemence, az asszonyok otthon sütötték a kenyeret, általában hetente kétszer. A családtagok számától függően egyszerre 3-4 kenyérre valót dagasztottak, s egy nagy adag kovász (tészta) mindig kellett a különféle lepények elkészítéséhez is.

A sütés előtti estén „megtették a kovászt”: kiszórták a lisztet a sütőteknőbe, meghintették egy kevés sóval. Kezükkel kis gödröt vájtak a liszt közepébe, beletették az előre beáztatott kovászt, és egy kevés langyos vizet. (Minden dagasztáskor félretettek egy kevés kovászt, amely a következő dagasztásig megszáradt. Akkor elővették, langyos vízbe áztatták, s felhasználták az új kenyér kelesztéséhez. Kissé savanykás, teltebb ízt adott a kenyérnek.)

Reggel, két órával a sütés előtt langyos vízben felfuttatott élesztőt, vizet kevertek a liszthez, és „bedagasztották”. Ekkor keverték a tésztába a krumplinyomóval szétnyomkodott főtt burgonyát is. Dagasztás után egy órával kiszakították, szakajtóba rakták a kenyérnek valót, itt nyerte el kívánt alakját.

Ezután elővették a lepénynek szánt tésztát, gyúródeszkára rakták, gömbölyű cipókat formáztak belőle, elnyújtották, körben a szélét egy kicsit felhajtották. ĺzlésük és lehetőségeik szerint megrakták, megtöltötték.

A kemencét a gazda „fűtötte ki”. Kötegekbe rakott „rőzsgyével”, kukoricakóróval. Ha a tüzelő elégett, „sutak”-kal (botra kötözött kukoricahéj) alaposan kisöpörték a kemence belsejét. Először a lepényeket sütötték meg, ezekhez kevésbé erős hőre volt szükség, mint a kenyérhez. A lepények töltelékkel (rátéttel) készültek. A módosabb gazdák tartottak tehenet, náluk gyakran került az asztalra túrós-tejfeles lepény. A túró és a tejfel alá helyenként tört burgonyát is szórtak. Nem cukrozták, mint napjainkban, a természetes ízeket részesítették előnyben. Szegényebb házaknál durván áttört krumplival szórták meg a lepényt, néhány kanál zsírt tettek rá. Ha akadt egy kis tejfel a háznál, azt locsolták-kenték az előre megszurkált tésztára. Hacsak puszta lepényt sütöttek, utólag kenték meg zsírral, s megszórták tört vagy reszelt fokhagymával. Kedvelt volt a töpörtyűs és a szalonnás lepény is. Apróra vágott töpörtyűt nyomkodtak a még nyers tésztába, vagy megrakták füstöltszalonna-darabkákkal.

Alkalomadtán kalácsot is sütöttek a kemencében. Itt sültek a karácsonyi és a húsvéti kalácsok, itt pirult a lakodalmas kulcsos kalács is.

A ház asszonya már elvégezte a munka javát, mire a gyerekek felébredtek, és így vagy úgy, de részt akartak venni a sütésben. Kaptak egy-egy marék kovászt, s ők készítették a „kisverebeket”. Két, arasznyira nyújtott vékony tésztát lazán összecsavartak, félkör ívbe hajlították, ujjukkal a csőrét és a farka két végét laposra nyomták. Feketebors volt a madárka szeme. A kisverebek a kemencében megdagadtak, barnára sültek.

A gyerekeknek készült az „ízik”. Egy-két fonással összeállított, köménymaggal, sóval meghintett kis „kenyér” volt, amit az iskolából hazaérkezve hamar szétkapkodtak.

A lepények, kalácsok után újra ki kellett fűteni a kemencét, ezúttal sokkal forróbbra hevítették, majd újra kisöpörték. A kenyér két órán át sült a kemencében. A kalácsot és a kenyeret a kemencéből való kiemelés után „megmosdatták”. Vizes konyharuhával minden oldaláról alaposan letörölgették, letisztogatták a rákerült hamuszemeket. ĺgy lett tiszta és fényes a héjuk.