Viharos fasírt

Néhány évvel ezelőtt‚ amikor a hófúvásban negyedmagammal a tallini mólón toporogtam‚ még frissebben élt az emberek emlékezetében a Tallin–Stockholm vonalon közlekedő Estonia katasztrófája. Most mi is egy ilyen komphajóval készültünk visszatérni Helsinkibe‚ s ahogy közeledett a hajóra szállás ideje‚ úgy lett egyre vészjóslóbb a tenger. Az időjárás-előrejelzés szerint sem ígérkezett teljesen zökkenőmentesnek ez a hajóút‚ de hogy az évtized egyik legnagyobb viharának nézünk elébe‚ azzal persze nem számoltunk. A derék finn meteorológusok jó irányba tapogatóztak ugyan‚ amikor elővigyázatosságra intettek‚ csak hát jóslataik nagyságrendekkel alatta maradtak annak‚ amit néhány óra múlva a nyílt tengeren kellett megtapasztalnunk‚ így hát a tíz emelet magas acélmonstrum valahogy este hét óra tájban mégiscsak kifarolt a kikötőből‚ s méltóságteljes kürtölés közepette a finn partok felé vette az irányt.

Miután Grendel Lajossal elfoglaltuk helyünket a kajütben‚ és némi jóféle nyakolajjal kentük meg a kiadós Old Hansa-beli ebédtől kissé berozsdásodott emésztőszerveinket‚ majd egy újabb kiadós korty snapsszal a dühös Poszeidón kiengesztelésére is méltó áldozatot mutattunk be‚ s végül – szigorúan veszélyérzetünk nagyságához igazított mennyiségben – a zabszem helyének előkészítésére is felhörpintettünk egy adag szíverősítőt‚ formás butelláinkat zsebbe csúsztatva felfedezőútra indultunk.

A hajó imbolygása egyelőre nagyszerűen ellenpontozta saját természetes kilengésünket‚ aminek köszönhetően az elvárhatónál jóval egyenesebb vonalban vonultunk végig a dülöngélő folyosókon. Nem úgy finn testvéreink javarésze‚ akik egész napos fáradalmas korcsmajárásuk következményeként szinkronba kerültek a talaj kilengéseivel‚ és mindig éppen akkor tántorodtak jobbra‚ amikor a hajó is arrafelé dőlt‚ aminek következtében helyváltoztatásuk az anyagrészecskék kaotikus kinézisét leíró Brown-féle mozgáshoz volt hasonlatos.

A szerencsétlenül kóválygó‚ ide-oda csapódó finnek között szlalomozva végül sikerült lejutnunk az ötödik emeleti önkiszolgáló áruházba‚ amelynek tapasztalt vezetői szemmel láthatóan elsősorban az alkoholeladástól remélték az üzleti sikert. Ezek a tax free shopok az italválaszték mellett a palackok rögzítésének módjában is jócskán meghaladják a tisztes világszínvonalat. Amikor például az Estonia egyszeriben hanyatt vágódott‚ s az utasok úgy röppentek fel a plafonra‚ mint a kupica pereméről elriasztott legyek‚ a vámmentes flaskók vélhetően össze sem koccantak‚ és amikor búvárok szálltak alá‚ hogy a hajóroncsot megvizsgálják‚ az italkészletről minden bizonnyal hiánytalan leltárt készíthettek. És külön figyelmet érdemel e boltoknak a sörszállítás megkönnyítésére rendszeresített kifinomult technikája is: a dobozos sörök kartonjait a vámszabályoknak megfelelő mennyiségben egy könnyű és praktikus targoncaféleségre erősítik fel‚ hogy a vásárló az egész sörpiramist egy mozdulattal birtokba vehesse.

Miután tanulságos bolti szemlénket befejeztük‚ beültünk egy étterembe‚ hogy megvacsorázzunk. Még mielőtt nekibuzdultunk volna a fokhagymás brokkolikrémmel töltött füstölt lazacnak‚ zakónk szárnya alatt óvatosan megdudliztuk a zsebünkben lapuló snapszot. A hajó ekkor már elég veszedelmesen himbálódzott‚ az idő is jócskán előrehaladt‚ úgy éreztük hát‚ a szupét követően illendő meglátogatnunk kis különítményünk hölgytagjait‚ hogy meginvitáljuk őket a kilencedik emeleti éjszakai mulatóba‚ ahol a hajdani Veszjolije Rebjata nevezetű szovjet tánczenekar felejthetetlen stílusában játszott egy észt együttes. Mivel azonban nőtársaink falfehéren kókadoztak kajütjeik mélyén‚ kettesben indultunk útnak‚ hogy a titanici vigalomból részünket kivegyük. A parkett zsúfolásig megtelt; nem csoda‚ hiszen nem kellett sokat lamentálni a tánclépéseken‚ a soros hullámhegy oldalba kapta a hajót‚ és a táncosok olyan egyszerre lódultak egy irányba‚ hogy azt a Mojszejev együttes is megirigyelhette volna‚ azzal az apró különbséggel‚ hogy itt az ilyetén hirtelen bemozdulásoknak általában megpadlózás lett a vége. Ezt a burleszkig ívelő haláltáncot szemlélve dőzsöltünk mi Lajossal a drámai csúcspontjához közeledő ítéletidőben‚ s amikor már az aperitif becélzása is gondot okozott‚ további tobzódhatnékunkat kielégítendő nem volt más hátra‚ mint hogy kilátogassunk a fedélzetre. Olyanok voltunk odakint‚ mint két‚ viharba keveredett norvég bálnavadász‚ akik az irdatlan magasan közeledő hullámokra merednek‚ és a kikötő távoli fényeit vizslatják... A fényeket‚ melyek‚ lám‚ előbb még ezen az oldalon pislákoltak‚ most meg a túloldal tajtékzásából villognak elő...

A kapitány rádiós beszámolójából aztán kiderült‚ a hullámverés nem teszi lehetővé‚ hogy a part menti szigetek közötti szűk szoroson átkeljünk‚ s hogy itt a nyílt tengeren – hmm – nagyobb biztonságban vagyunk. Figyelemelterelésként pedig meghívott egy ingyenes éjfél utáni étkezésre‚ ami valami halfasírtféleség volt főtt krumplival. Végül csak reggel hatkor kötöttünk ki Helsinkiben. A szanaszéjjel heverő finnek nyomban összekapták magukat‚ arcukra elszántság‚ s a munkás hétköznapok megkívánta fegyelem ült ki‚ megragadták targoncáikat‚ s pingvinek módjára‚ libasorban kitotyogtak a hétfő hajnali sötétségbe.

Mi meg a változatosság kedvéért most repülőgépre szálltunk. Mit mondjak‚ soha nem éreztem magam ilyen jól légörvényekben. Pedig már a hétköznapok felé tartottunk mi is.