Vigyázat, a kolbász robban

Ki ne örülne egy szép szál ajándék kolbásznak? Pláne, akinek se kertje, se disznaja... Milyen jól meg lehet az ilyet sütni, bő olajban..., hogy kívülről barnapiros legyen..., az sem baj, ha a bőre itt-ott kicsit megpörkölődik és felkunkorodik, mely finoman roppan, mikor a táplálkozó egyén beléharap, s nyomban ezt követően az ízeknek valóságos orgiája robban a vágyakozó ízlelőbimbók felé... s az a jó piros-veres, zsíros szaft, amit apróra tördelt forró pirítóssal oly jóízűen lehet mártogatni...

A bő olajig minden rendben is volt. Aztán a kolbászt, ugye, enyhén megpirítjuk, majd a tűzről lehúzva kevés vizet öntünk alája, s fedő alatt mintegy tíz percig pároljuk. Majd a födőt levéve zsírjára sütjük. Szép pirosra. Míg a kolbász párolódik, ezerféle értelmes tevékenységet lehet végezni, mint például..., akármit. Ekkor azonban hirtelen... Bumm! Hát ez meg mi volt? A szilveszteri petárdakorszak még nem jött el, a második emeleti maffiózót meg már két hete lelőtték; akkor...? Bumm-bumm! A zajnyomok a konyhába vezetnek. S valóban! Ismét akkora bumm, hogy a födő felugrik a levegőbe, s hangos csörömpöléssel hullik alá. Mi a jófene...?

Ne találgassák. A kolbász robbant. Szabályos időközönként, kisebb-nagyobb piros zsírcsöppekkel hintve meg a konyhaszekrényt, a hűtőt, a gyorsforralót, a plafont. Mindent. Egészen sajátságos – mondhatni, eredeti – mintája lett így a falnak, újrafestés nélkül. Micsoda találmány! Az emberfia elkészíti a reggelit, közben átfesti a falakat is. Ó mi csodás e huszonegyedik századbéli élelmiszeripar! Fejlesszük tovább esetleg? Fejlesszük! Némi átalakítással a pillanatnyilag még gyengécskén robbanó kolbász akár tűzijátékká is varázsolható. Lehetne a márkaneve például: kolbi-tüzi! (Oly nagy divat manapság gügyögő beceneveket adni.)

Sajnos, mint minden nagy találmányt, ezt is kihasználhatják a..., a terroristák! Hisz elég a robbanóerőt megnövelni, a kolbászba repeszdarabokat, hetvenes szöget, nyolcas anyát rakni, s az utcai kolbászsütő bódéból nyomban tömegpusztító fegyver lesz. (A titkos terroristák titkos jelentéseiben ezentúl felbukkan a „titkos kolbász” terminus technicus.)

Ne hagyjuk ám ki az űrkutatást sem! A kellően felfokozott, mindamellett tökéletesen irányított és ellenőrzött robbanások folytán a kolbász könnyedén elérheti nemcsak az első és második, de akár a harmadik kozmikus sebességet is. Az egyszerű, paraszti származású kolbász legyőzi a naprendszer távolságait, majd merészen kilép a kozmikus végtelenbe! Egyúttal megoldottuk az űrhajósok táplálkozási gondjait is, hisz útközben jóízűen falatozhatnak saját járművükből.

A tréfát félretéve (de azért ne túl messzire, hogy szükség esetén kéznél legyen): a kolbász csomagolásán, bizony, feltüntették a valamit sejtő gyártók: ez a kolbász sütésre alkalmatlan. (Ez kissé olyan, mintha ruhaipari termékre írnák: viselésre alkalmatlan.) Miért alkalmatlan, kérdezhetnénk az igazság iránti mérhetetlen vágyunktól vezéreltetve? Egy kolbász? Sütésre?? Alkalmatlan???

Disznóölésekkel tarkított boldogult gyermekkoromban egyetlen egy sertéstermék produkált hasonló tüneteket. A bőr. A sertésbőr, amelynek egy pici darabkája sem keveredhetett a kiolvasztásra szánt szalonna- és hájdarabkák közé. A felnőttek erre legalább tizenötször figyelmeztettek minden alkalommal. Mert a bőr – pattog! És hogy a kolbászban miért robban? Egyrészt, mert valószínűleg több van benne, mint egy pici darabkája. Másrészt, mert finomra őrölve hatékonyabb, mint ahogy köztudottan minden vegyi reakció alkotóelemei gyorsabban reagálnak finom szemcsés állapotban.

Kolbászt többé nem fogadok el. (Vásárolni meg már úgyis rég nem tudok.) Mert igaz a régi mondás, mely szerint a kolbászban, miként a politikában, benne vagyon minden fityfene. Végeztem.

A kolbásszal is.