Utóétel

A Csendes-óceán valamelyik szigetén évtizedekkel a második világháború befejezése után megtalálták az utolsó harcoló japán alakulatot. A mindössze egy főből álló egység a sziget átjárhatatlan dzsungelének mélyén, egy jól kiépített lövészárokrendszerben posztolva védte a császárság hajdani érdekeit, és miután valamikor a hetvenes években ráakadtak, csupán egy hadipszichológus bevonásával sikerült rábírni a fegyverletételre. Ez a katona aztán a hűség és a kötelességtudat élő emlékműjévé nőtte ki magát a japán nemzet emlékezetében, míg az európai ember tudatában inkább a vakfegyelem két lábon járó groteszk monumentumaként rögzült. Az európai ember szellemi genomjából ugyanis mára már teljesen kikopott az a kulturális kód, amely önzetlen áldozatvállalásra ösztönözhetné. Azok az európai embermilliók, akik az atomkor hajnalától napjainkig „életüket áldozták a hazáért”, úgy lettek kihajtva a különböző csataterekre, mint barmok a vágóhídra, és ha például egy második világháborús inváziós csapattest valamilyen csoda folytán ottfelejtődött volna valahol a nagy orosz sztyeppen, már egy hét múlva saját királyságot alapít, megkoronázza a tizedest (meg a többiek sem maradnak persze hivatal nélkül), fizetőeszközzé teszi a különböző kaliberű töltényhüvelyeket, szigorú adórendszert vezet be, himnuszt, lobogót, címert, vadonatúj nemzeti ősmítoszt és életképes ellenségképet alkot (a döglött ágyúvontató gebék java húsából természetesen sajátos nemzeti ételt is kreál), aztán független államként kéri felvételét az ENSZ-be. Jellemző, hogy a marathoni dicsőség emlékét is csak a futás révén sikerült megőrizni. Ami tulajdonképpen még rendben is lenne, nincs és ne is legyen szükség hősökre, halottakra, volt azokból elégendő a történelmi közelmúltban. Csakhogy mindennek van egy kevésbé kívánatos kihatása is.

A keresztény Európa emberének mindig is különös hajlama volt egyéniségének kidomborítására. Ha figyelembe vesszük, hogy a keresztény isten az „ember fia”, s hogy istenünk mindnyájunkban benne lakozik, vagyis hogy mindnyájan istent hordozunk magunkban, nem is csoda, hogy ily mértékben kezdtük el tisztelni önmagunkat. Holmi körömszorítókkal meg nürnbergi vasszüzekkel egy darabig még kordában lehetett tartani az individualizmus rákos sejtjének burjánzását, de Descartes óta új stádiumába lépett a kór, s mára már az európai típusú társadalmak emberének egója végképp kinőni látszik a kollektív tudatot. De még ez sem baj – ez sem lenne baj, ha az individuum fel tudna nőni történelmi szerepéhez, és testét ténylegesen az istenség lakhelyeként lenne képes elképzelni. Ha felismerné – és ami fontosabb: annak szellemében tudna élni –, hogy teste spirituális értékek hordozója. Törékeny, mint az ostya.

Vagyis hogy fontos a test, de csupán a benne foglalt szellemi miatt. S hogy ez a szellemi talán nem is létezne, vagy értelmetlen, öncélú fényűzés, a természet egyik megmosolyogtató zsákutcája lenne a testekben élők hordártevékenysége nélkül. (S még az se lenne, aki megmosolyogná.) Hogy fontos vagyok, de csupán úgy, mint a hírvivő. Mint a hírnök, akinek nincs ugyan betekintése a magasabb öszszefüggésekbe, ám az örömhírt, az isten (vagyis az ember, a történelmi tapasztalat kollektív űber-emberének) igéjét, a csupán elementáris relációban érzékelhető éthoszt, a hétköznapi morál nyelvére is lebontható isteni kinyilatkoztatást mindig saját szavaival, a maga – talán esetlen, talán elesett – szellemiségének képére szabva továbbítja azoknak, akik ezeket a mondatokat szintén a maguk esetlenségének és elesettségének törvényszerűségei szerint dekódolják. Tehát tulajdonképpen a szavak l’art pour l’art – önnön magukért, illetve az újra és újrafogalmazott mondatok kedvéért hangzanak el. Ez a tevékenység azonban mindösszesen éppen a legmagasztosabb kollektív cél félé irányul: cselekvő részesként jelen maradni a teremtésben.

Megmondom, mi a legfontosabb az egyén számára, hogy ezt a célt avatott hírnökként szolgálhassa a szürke európai hétköznapok mindegyre sorjázó áradatában: a szellemi-érzéki tevékenység igényével abszolvált evés és ivás. A spirituális test és a spirituális vér méltó, az elemi ösztönök szintjére felmagasztosított befogadása.

Advent elején írom ezeket a sorokat, amikor kicsinyes materiális okok miatt kénytelen vagyok a maga befejezhetetlenségébe idő előtt belenyugodni és csonkán hagyni ezt a már több mint két éve – akadozva bár, de mostanáig azért mégis – folytatódó cikksorozatot. Az volt az illúzióm, hogy talán-talán (mert miben lehet biztos az ember; legkevésbé ebben) létezik ezen a mi szlovákiai magyar nadrágszíj-telkünkön egy vékony, de fontos kulturális közvetítőszerepet betölteni kész (és képes) társadalmi réteg, amely igényt tart a napi politikától elrugaszkodó, általános összefüggéseket érzéki és ízletes nyelven felvillantó szösszenetekre – s hogy ennek az igénynek a létét (vagy legalább megteremtésének szükségességét) az arra illetékesek is felismerik. Nem így történt. Nem részletezem. Mi tagadás, én sem vagyok egy szamuráj-ivadék, nem tartottam ki étlen-szomjan a magam ásta lövészárokban. S noha nem ettem és ittam idő előtt a talán még meg sem született medvebocsok bőrére, de azért lássuk be: végül is kapituláltam.