Unom, hogy venni, tenni, enni kell – ez Amerika

Ami engem illet, nagyon unom ezt az étkezési bizniszt. Unom az állandó bevásárlásokat, a gondolkodást, hogy mit fogok és mikor, és az mennyibe fog kerülni. Unom az elkészítést és a mosogatást is. Jó lenne, ha úgy étkezhetnék, mint az űrhajósok. Tubusból pépet, tablettákból vitamint, kis vizet rá, mely ásványokkal dúsított, és le van tudva a napi betevő. De az ilyesmi még itt, New Yorkban, sem lehetséges. ĺgy hát kénytelen vagyok más gyakorlati megoldást találni.

Ideális helyzetben valaki elmenne és megvenné a biozöldségeket, -gyümölcsöket és más alapanyagokat, s reggel elkészítené a frissen facsart gyümölcslét, utánam hozná az ebédet a munkahelyemre, és mosolyogna. Mivel nincs ilyen valakim, egy üveg mézes zöld teával és két egyáltalán nem bio banánnal, esetleg egy felszeletelt almával rohanok a metróra reggel, és ha narancsot vagy mandarint fogyasztok utazás és újságolvasás közben, rendszeresen leeszem a kabátom.

Az ebéd már bonyolultabb művelet, mert az iskola körül, Brooklynban, mindössze egy pizzéria van, amivel csak az a bajom, hogy nem ízlik, amit ottan főznek és sütnek. Metróra viszont üres gyomorral szállnom nem ajánlatos, mert annak komoly émelygés a következménye. Előkerül tehát a magammal hozott fahéjas-mazsolás buci vagy vajas-mézes kenyér. Egy óra múltán Manhattanben a munkahelyre sietve betérek valamelyik delibe, ahol minden alapvető élelmiszer megtalálható, és ráadásul van ételbár is. Megragadok egy kisebb műanyag dobozkát, és már pásztázom is a lehetőségeket. Minden deliben más és más az ételkínálat. Az én kedvenceim a kínai zöldséges rizs (némi tojással), a szezámmaggal, zöld paprikával és hagymával pácolt tofuszeletek, a párolt brokkoli, karfiol, zöldborsó, kukorica és a sok-sok nyers zöldség és a salátalevél. Néha belekóstolok a sajtos makaróniba, a zöldséges rakott tésztába, a babsalátába, az indiai lencsébe és a sült krumpliba is. Rendkívül hideg napokon csak egy nagy tál forró levest kívánok, melyet hőtároló pohárban viszek magammal. Az itteni levesek inkább a mi főzelékeinknek felelnek meg, így két szelet kenyérrel ebédnek tökéletesen megteszik. A könnyű ebéd egyik másik variációja a bagel és annak kimeríthetetlen változatai: krémsajttal, ízesített krémsajttal, sajttal és paradicsommal stb. Hasonlóan a falafel is elvihető szendvics, meg a kis dobozkában tálalt humusz is (csicseriborsó, olívaolaj, só), s mind rendkívül laktatók. Az ilyen ebédek árban nem haladják meg az 5 dollárt.

Desszert is található a deli ételbárjában, de számukra sosincs hely az én dobozkámban.

Ebéd után rendszerint a méregdrága vitaminok bevétele következik, amely egy eléggé általános rituálé errefelé, és jó alkalom egy kis tapasztalatcserére. Télen spirulinát vagy echinaceát is hozzáteszek a koktélhoz, amely a napi adagomat majdhogynem megduplázza a kapszulák számát illetően.

Délután a több tucatnyi fehérjedús szeletekből (protein bar) választok egyet, s uzsonna gyanánt sok fehérjét, vitamint és ásványi anyagot viszek be a szervezetembe, hogy gyorsan túllegyek a délutáni fáradtságon. Legalábbis a gyártók ezt az illúziót keltik bennem, sikerrel. Ha nem volna ráírva a csomagolásra, a finom csoki-, karamell- és különféle gyümölcsízekből semmi egészségesre nem következtetnék.

Most, hogy így jobban belegondoltam, lehet, hogy mégsem vagyunk olyan messze az űrutazásszerű étkezéstől?

Hová is tettem a vitaminos vizem?

A szerző New York-i munkatársunk