Túlságosan is szűk

A római Szent Péter-bazilika kupolájának csúcsába több mint 400 lépcsőfok vezet. Emiatt aztán a legtöbben előfizetik a pénztárnál a felvonót. Ám csalódniuk kell, mert az csak a tetőre viszi fel őket, onnan mindenképpen a saját lábukon kell felgyalogolniuk. A felfelé vezető út végső szakasza a legmegerőltetőbb – csaknem 130 méter magasságban –, főleg amikor a két kupolafedél között kell áthaladni. Az embernek egy szűk kis folyosón kell átjutnia, mégpedig egyre ferdülő rém meredek lépcsőn. Állítólag megesett, hogy egy átlagon felül túlsúlyos férfinak vissza kellett innen fordulnia. Egyszerűen mert nem fért át a szűk folyosón, a barátai legjobb igyekezete ellenére sem, akik pedig megpróbálták őt átnyomni rajta.

És nagyon könnyen lehetséges, hogy éppen ennek a turistának, akit nem sikerült átpréselni, hogy halála után éppen neki nem lesz semmi gondja áthaladni a mennynek szűk kapuján, mert tiszta lelkű volt, Istennel élő. A szűk kapu ugyanis, amit Jézus az e vasárnapi evangéliumban hangsúlyoz, véghetetlenül több, mint valamiféle fizikai térség. Korszerű nyelvre lefordítva, a „szűk kapu” szimbóluma nem egyéb, mint azok a szigorú kritériumok, igényes tanítások, az a magasra tett léc, amivel Jézus megszabta az ő királyságának lelki határait. Hiszen a hallgatósága is felrótta neki: „Kemény beszéd!” (Jn 6, 60)

Az amerikai Oklahomában történt, hogy egy tolvaj drága ruhát akart ellopni egy áruházból. Sikerült neki rafináltan eltávolítani a lopásjelzőt, így aztán magabiztosan indult a kijárat felé. Mégis elkapták: azt az eltávolított lopásjelzőt ugyanis izgalmában zsebre vágta, a biztonsági kapu tehát rendeltetésszerűen sípolva jelzett... Talán ez az, ami a legkeményebb Jézus küldetésében: bármilyen határozottan állítjuk magunkról, hogy mint keresztényeknek rég lefoglalt belépőnk van az örök üdvözülés országába, mégis a kapuban bármi jelezhet sípolva, valami a lelkünk mélyéről, amiről talán már meg is feledkeztünk: egy nem megbocsátott ártás, haragtartás... Márpedig Isten országába nem lehet csak úgy „belopózni” – lelkünk foltjai jelzik neki lelkünk állapotát. Belépni addig nem lehet, „amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted” (Mt 5, 26).

Izraelben jól ismerik a keresztény templomok nem is annyira „szűk”, mint inkább „alacsony” kapuit. Egész pontosan a Születés templomába lehetetlen belépni anélkül, hogy az ember mélyen meg ne hajolna, így alkalmazkodva az alacsony bejárathoz. Valamikori funkciója megakadályozni, hogy a mohamedánok a keresztény templomokat lóháton támadják meg. Ma meg a zarándokokat tartja vissza attól, hogy főhajtás nélkül léphessenek be. Újabb szimbólum: alázat nélkül lehetetlen Isten elé járulni. Hiszen már azoknak is megvoltak a maguk szűk kapui – a megalázás, az eszmélés, az átváltozás kapui –, akik lelkileg pedig Jézus közvetlen tanítványaivá érettek. Péternek a szűk kaput könnyei jelentették, miután megtagadta mesterét, Zakeusnak a fa volt, melyre felmászott, hogy lássa a Mestert, Máténak pedig a jól jövedelmező vám kijárata... És olyanok is voltak, akik a túl szűknek bizonyult kaputól viszszafordultak: Júdás felakasztotta magát, a gazdag ifjú szomorúan távozott...

Egyszer egy fiúkból álló társaságot véletlenül bezártak egy ház pincéjébe, s csak egyetlen volt köztük, aki segíthetett, egy nagyon sovány legényke. Ő fért át ugyanis a kapu rácsai közt, és hívta a portást. A legényke hívő volt, ezért az egyik társa – végigmérve horpadt mellét – megjegyezte: „Úgy látom, ezeknek a ti keresztény böjtjeiteknek valami értelmük mégis van – te, megmentő!” A barát, aki megpróbált vicces lenni, nem is sejtette, micsoda igazságot mondott ki. A böjtöknek, az imádságoknak és az önmegtagadásnak bizony hatalmas a jelentősége – no nem az, hogy kimenekítse a fiúkat a pincéből, hanem hogy megmentse az embereket Isten országának.

A szerző római katolikus pap