Trianon és a magyar–szomszéd viszony a százéves évfordulón

Legszembetűnőbb módon talán az egyes országok kisebbségpolitikájában, vagyis az állam és a kisebbségek viszonyában nyilvánul meg. Ugyanakkor az is releváns kérdés, hogy milyen funkciót tölt be „Trianon” a politikai életben. Hogy csak egy klasszikus példát említsünk: a „magyar mumus” még ma is bármikor megidézhető a magyar kisebbségek igényei vagy Magyarország kapcsán, illetve figyelemelterelés céljából. Az utóbbi hetekben épp Romániában bukkant fel az Erdély elvesztésével fenyegető(?) székelyföldi autonómia kérdése. „Trianon” azonban olyan összefüggésekben is képes megjelenni – ha észrevesszük –, amelyekben pedig nem is várnánk: mondjuk a közigazgatás (decentralizáció) terén, az infrastruktúra fejlesztésében vagy a nemzetközi kapcsolatokban. De kihat a hétköznapokra is: a tágabb értelemben vett nemzettudatra, és a kisebbségi attitűdök mellett a „többségiket” is befolyásolja, vagyis hogy ők miképp viszonyulnak „kisebbségi polgártársaikhoz”. Ezen túl a kulturális termelés különböző szereplői az azóta eltelt száz év alatt számtalan módon sajátították ki, tették fogyaszthatóvá, ami által az egész téma a mai (populáris) kultúra részévé vált. A populáris kultúra logikájának megfelelően a „Trianon-jelenség” folyamatosan újra átélhető élménnyé alakul, és ahhoz, hogy megmaradhasson élménynek, különböző, egyre változatosabb formákban jelenik meg.

Ha kissé sematikusan és leegyszerűsítve is, de megpróbáljuk rendszerezni a Trianon-diskurzust, akkor három nagyobb síkot különböztethetünk meg – a politika, a történettudomány és a hétköznapok síkját –, amelyek egymással is szoros összefüggésben és folyamatos kölcsönhatásban vannak. E háromszögön belül napjainkra az említett kulturális termelés és fogyasztás vált az egyik kulcsfontosságú tényezővé, ez az, ami – legalábbis a magyar nyelvterületen – az egész konstrukciót a leginkább mozgásban tartja és élteti.

Az egyes síkok szereplői, a politikusok, a történészek és más értelmiségiek, valamint az „átlagemberek” közül talán a történészek szerepe a legösszetettebb. Bár a történettudománnyal hivatásszerűen foglalkozók ma csak az egyik – és nem is a legjelentősebb – tényezőt alkotják ebben a felállásban, felelősségük rendkívül nagy. A történészek ugyanis azok, akik az egyes nemzetek történeti tudatát mintegy „hivatalból” (mégpedig elvileg szigorúan szakmai alapon) konstruálják és formálják. És ez még akkor is így van, ha egykori hegemóniájuk mára szertefoszlott, és – szakmai autonómiájuk növekedése mellett – intellektuális befolyássá szelídült. A szemléletbeli, technológiai és oktatáspolitikai változásokkal, illetve – mindezzel szoros összefüggésben – a kulturális termelés átalakulásával párhuzamosan kettős folyamat figyelhető meg a térségünkben, egyebek mellett „Trianon” kapcsán is. Egyrészt megkezdődött a nagy „nemzeti narratívák” és a belőlük építkező „nemzeti történeti tudatok” széttöredezése, másrészt a hangsúlyok olyan területek felé tolódnak el, ahol már nem a „mérvadó” történészek hangja a meghatározó. Mindazonáltal továbbra is elsősorban a történészek azok, akik a történelemkönyveket írják, vagy legalábbis az ő megállapításaik kerülnek bele a tananyagba és a szakmai publikációkon túl a népszerűsítő kiadványokba is. A történészekre hivatkoznak – pontosan vagy pontatlanul – a politikusok, őket kérdezik meg – jó esetben – a médiában és így tovább. Bár a kulturális termelést és fogyasztást egyre kevésbé tudják irányítani, az ellenőrzés és legitimáció mechanizmusai révén még mindig számít az, amit írnak és mondanak. Az alábbiakban ezért azt próbálom meg röviden szemléltetni, hogy magyar és szlovák/román viszonylatban a történészek munkája milyen változatos módon érvényesül politikai, „identitásbeli”, végül pedig szakmai összefüggésben.

Trianon a politika síkján

„Trianon” nemcsak a mai Magyarország és szomszédai területi állományát „szentesítette”, hanem azt is – legalábbis szlovák és román nézőpontból –, hogy Szlovákia és Románia elsősorban az ottani többségi („domináns”, „államalkotó”) nemzet állama. Így mintegy „előre legitimálta” azt a szlovák és román nemzetállam-építést, amely a 19–20. századi nyugat-európai és magyarországi mintákat követve az állam nemzetiesítésével és a különféle kisebbségi csoportok asszimiláció révén történő integrálásával zajlik. Ezt a folyamatot a „többségi” (cseh és szlovák, román stb.) történészek, politikusok és értelmiségiek áldozatos összmunkájával létrehozott ideológiai konstrukció alapozza meg. Kiindulópontja a saját nemzeti törekvések megkérdőjelezhetetlen jogossága és elsőbbsége, a „történelmi igazság” 1918-as visszaállítása, továbbá a korábbi magyar nemzeti elnyomás és „elnemzetlenítés” visszafordításának és orvoslásának jogossága. Ez testesült meg például azokban a politikai akciókban, amelyek során Ján Slota Trianon-emlékművet és emléktáblát avatott a 2010-es parlamenti választás előtt Révkomáromban és Pozsonyban, illetve a nemrég Romániában elfogadott Trianon-emléknapban. De közvetve a kettős állampolgársággal és a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos szlovák álláspontban, valamint a közösségi javak visszaszolgáltatásának román akadályozásában és a székelyföldi autonómiatörekvések merev elutasításában is tetten érhető. Ebben a kontextusban a nemzetállam-építés bármilyen kritikai vizsgálata azonnal átpolitizálódik: „Trianon” megkérdőjelezésévé válik, akár történettudományos, akár kisebbség- vagy emberi jogi pozícióból kerül rá sor. Azaz reflexszerűen „revizionistának” lehet bélyegezni, és ekként még csak foglalkozni sem kell vele.

Ám a „többségi Trianon-szindróma” a politikában nemcsak a nemzetállam szintjén nyilvánulhat meg, hanem „alatta” és „fölötte” is. Például a Szlovákiában 1996 óta érvényes közigazgatási beosztás kifejezetten hátrányos a magyar kisebbségi jogok alkalmazása szempontjából. A soviniszta Gheorghe Funar 1992 és 2004 között a magyar irredentizmus fantomjával tartotta lázban Kolozsvárt – magát pedig a polgármesteri székben –, és még azóta sem sikerült elérni, hogy a városban élő közel ötvenezer magyar használhassa anyanyelvét a hivatalos életben, és a köztereken magyar feliratok is megjelenhessenek. Azt a hatást, amit „Trianon” a nemzetállami szint fölött fejt ki a magyar–szomszéd államközi kapcsolatokra, talán felesleges is részletezni, de érezhető például Koszovó függetlenségének pozsonyi és bukaresti el nem ismerésében (más, önmagukat szintén nemzetállamként meghatározó államokkal együtt). Vagy akár abban a bizalmatlanságban, amellyel Románia az orosz–ukrán konfliktus kapcsán tekint Magyarországra – és ebben az esetben nem is az a fő kérdés, hogy Oroszország milyen módon osztja meg a NATO keleti tagállamait sajátos „hibrid hadviselésével”, hanem az, miképp lehetséges, hogy a kisebbségi kérdés és a „nemzeti érdekek” ma is olyan szerepet kaphatnak két katonai és politikai szövetséges viszonyában, mint a két világháború környékén.

A szomszédos országok értelmiségijei közül már többen is rámutattak ennek a monolitikus ideológiai konstrukciónak a tarthatatlanságára, valamint a belőle eredő nemzetállami szemlélet következetlenségeire és meghaladásának időszerűségére. Ez azonban korántsem általános vélekedés, a „politikai akarat” hiányáról nem is beszélve. A trianoni monolit lebontása nem ígérkezik egyszerű feladatnak.

Trianon és a hétköznapok

Ami a hétköznapok világát illeti, „Trianon” ezen a síkon szinte láthatatlanul érvényesül, de ha jól megvizsgáljuk, adott esetben szó szerint kézzelfoghatóvá válik a hatása. A „Trianon-szindróma” ugyanis a történelemtankönyvek, a népszerűsítő kiadványok, a média és a szóbeli hagyomány (családi emlékezet stb.) révén 1918 óta ugyanúgy beleivódott a szlovák, román stb. „átlagember” nemzettudatába, mint a magyaréba, csak „többségi” oldalról, vagyis ellenkező előjellel. Ez a napjainkban zajló kulturális fogyasztásban fokozottan érvényesül.

A többnyire a mából vagy legfeljebb a közelmúltból kiinduló „átlagember” számára a 20. századot alig megélt Uhorsko vagy Regatul Ungariei a történelem mitikus ködébe vész, és reflexszerűen inkább a jelenlegi állapotokat keresi a múltban is. Azaz a mai Szlovákiát és Romániát az egykori Felső-Magyarországon és Erdélyben. Sok román és szlovák értelmiségi, valamint Bukarest és Pozsony nemzetállami logikája és hivatalos emlékezetpolitikája is erre erősít rá. Mint ahogy az is megfelel a többségi nacionalizmusnak, hogy a történelemben kevésbé járatos és a kisebbségek iránt nem kifejezetten érdeklődő szlovákok és románok – márpedig az emberek többsége ilyen, Magyarországon is – számára természetes, hogy Szlovákiában mindenki szlovák, Romániában pedig mindenki román. A Saul fia című film Oscar-díja révén Romániában így hivatkozhattak büszkén – románként – az egyik főszereplőre, a nagybányai (vagyis romániai) születésű Molnár Leventére. De a jelenség közismert, számos más jelentős személyiség – művészek, sportolók stb. – kapcsán lehetett már vele találkozni, pár évvel ezelőtt például a Nobel-díjas Herta Müllernél került ismét elő. Ennek fényében nem csoda, hogy sok többségi ember őszintén csodálkozik rá arra a tényre, hogy magyar nemzetiségű emberek tömegei („polgártársai”) élnek vele egy országban, akik pedig nem vendégmunkásként jöttek hazájába. Sőt, nem is akarnak „hazamenni” Magyarországra, ha épp nem tetszik nekik valami, hanem odahaza, Szlovákiában vagy Romániában szeretnék magukat otthon érezni. Gyakran ebből a tájékozatlanságból fakad a „na Slovensku po slovensky” és a „vorbiţi numai româneşte!” magától értetődősége.

Mindebből számos kérdés következik, amelyek közül itt csak néhányat teszek fel: vajon célszerű-e (és szakmailag is helyénvaló-e) tovább haladni ezen az úton? Milyen következményekkel jár mindez a szlovákok és a románok újabb és újabb nemzedékeinek múltszemléletére és ismereteire nézve? Nem vezet-e hasonló önbecsapásokhoz és nemzettudat-torzulásokhoz, mint amilyeneket a magyar nacionalizmus egyik zenitjén, a millenniumi ünnepségek idején annyira kifogásoltak a nem magyar értelmiségiek, mégpedig nem is alaptalanul? Hogyan lesznek képesek feldolgozni, hogy minél mélyebbre merülnek a „saját” történelmükben, annál több „idegennel” találkoznak? (Amit a magyar történelmi nevek elszlovákosítása is csak látszólag tud enyhíteni…) A múltbéli sokszínűség elutasítása negatívan befolyásolhatja általában a „mássághoz” való viszonyulást is, mint ahogy a nemzetállami ideológia és a multietnikus valóság közötti feszültség is intoleráns többségi identitás kialakulásához vezethet. Olyanhoz, amely hajlamosabb elutasítani a kisebbségieket vagy az eltérő véleménnyel bírókat, mi több, marginalizálni és diszkriminálni a „másságot” megtestesítő csoportokat, vagy akár csak közönyösen eltűrni (aminek tragikus hagyományai vannak a régiónkban). A többségi intolerancia és frusztrált nemzettudat kimutathatóan hozzájárul a szélsőséges pártok és ideológiák népszerűségéhez az egész térségben.

Trianon és a nemzeti történettudományok

„Trianon” történeti értelmezéseivel kapcsolatban fontos kérdés, hogy a történésztársadalmak – Magyarországon és a szomszédos országokban – miképp viszonyulnak az első világháború lezárásához és következményeihez. Milyen, többé-kevésbé „hivatalosnak”, „fősodorbelinek” vagy legalábbis dominánsnak tekinthető álláspontot alakítottak ki a téma kapcsán arról, mi, hogyan és miért történt 1918–1920 között? Mindezek alapján pedig létrejöhet-e valamilyen magyar–szomszéd konszenzus „Trianonról”?

A kérdéskörről született munkák alapján – beleértve az „évfordulós évek” eddigi termését is – egyelőre úgy tűnik, hogy „Trianon” kapcsán csak kevéssé közeledtek a magyar és szomszédos álláspontok, mindenesetre „áttörésre” nem került sor. Amiben nagy szerepet játszhat a sokat hangoztatott, de valamiért mégis csak kevesek által alkalmazott empátia, nyitottság és önreflexió hiánya, valamint a kettős mérce alkalmazása. A „Trianonnal” összefüggő „kényes kérdésekkel” azonban mintha némileg más lenne a helyzet Romániában és Szlovákiában, mint Magyarországon. Az előbbi két országban ugyanis továbbra is erősen érezhető a nemzetállam-építő ideológia hatása és a hozzá kapcsolódó politikai és társadalmi elvárások, amelyek mintha túlságosan is ránehezednének a „Trianonnal” kapcsolatos felvetésekre, nemzet(állam)i érdekekkel szorítva háttérbe a szakmai szempontokat.

Ez természetesen nem csak „Trianon” kérdéskörére igaz – jócskán akadnak olyan témák, amelyek mindhárom országban kényesek, és ezért félnek őket bolygatni, ha viszont mégis hozzájuk nyúlnak, akkor komoly vitákat gerjesztenek. Magyarországon számos vita övezi például a magyar zsidóság kirekesztésének és jogfosztásának folyamatát, illetve a holokauszt tragédiáját, az ország 1945-ös, megszállással végződő felszabadítását és a későbbi fejleményeket is. De ide sorolhatjuk még a Monarchia utódállamaiban zajló integrációs kísérletek felemás eredményeit és a magyar nemzet „szétfejlődését” is. (Ezek a viták persze Szlovákiában és Romániában is zajlanak: például a háborús szlovák állam és vezetői vagy Ion Antonescu személye és rendszere körül.) És bár a rendszerváltással párhuzamosan „Trianon” kapcsán a magyar közbeszédben is újra megjelentek a „magyar igazság” kizárólagosságának hirdetői, az ő hatásuk – legalábbis egyelőre – marginális maradt. A magyar történészek között a „Trianonnal” kapcsolatos „nemzeti kérdés” – azaz a multietnikus Magyarország nemzetiségi politikája és az első világháború után határon túlra került magyar közösségek, illetve a revízió története – folyamatosan napirenden van, és viták tárgyát képezi, ugyanakkor feldolgozásában továbbra is a szakmai-kritikai megközelítést a nemzeti elé helyező fősodor a mérvadó. Még akkor is, ha ez a magyar nyelvű nyilvánosságban nem mindig egyértelmű, és a közbeszédben – például a dualista időszakról vagy a revízióról – forgalomban lévő értelmezéseken is volna még mit finomítaniuk a szakembereknek.

Ám úgy tűnik, mintha Szlovákiában és Romániában a történészek kerülnék, esetleg „megoldott”, „lezárt” témaként kezelnék „Trianon” kérdéskörét. Holott a békeszerződés aláírása tulajdonképpen csak „áthelyezte” a magyarországi nemzetiségi kérdést a szomszédos országokba. A szlovák és a román történettudományban viszont egészen más megítélés alá kerül a „magyar kérdésként” újjászületett probléma, mint a dualista Magyar Királyság nemzetiségi viszonyai. 1918/20 után a nemzetállami – bukaresti/kolozsvári és prágai/pozsonyi – nézőpont válik a meghatározóvá, míg a magyar szempontok elhalványulnak. Ez pedig a kérdés elnagyolt vagy egyoldalú értelmezéséhez vezet, ami könnyen az adott korszak hiányos, elnagyolt vagy egyoldalú megértését eredményezheti. És ez nem csupán az 1918/20 utáni „magyarkérdés”, hanem a román(iai) és csehszlovák(iai) társadalomtörténet taglalására, illetve a román és a szlovák nemzettudat elemzésére is rányomja a bélyegét. A „magyar- – és általában a kisebbségi – kérdés” bagatellizálása, illetve a magyar törekvések egyszerű irredenta vagy sérelmi politikaként való beállítása is ezt tükrözi. Persze vannak kivételek, nem is kevés, de így is általában legfeljebb „döntetlen” az eredmény a hagyományos nacionalista-etnocentrikus megközelítés és a kritikai szemlélet között. Még a szlovák és a román történetírás fősodraiban is, amelyektől távolodva az etnocentrizmus hatása egyre jobban érezhető, a tágabb nyilvánosságról nem is beszélve, ahol gyakorlatilag általános. (Noha mindkét országban számos „többségi” és „kisebbségi” értelmiségi dolgozik a törésvonalak áthidalásán.)

Ugyanakkor az a tény, hogy szomszédainknál is szinte ugyanezek a bírálatok fogalmazódnak meg a magyar történeti tudat állapota, a kritikai múltszemlélet és önreflexió (pontosabban ezek hiányosságai) kapcsán, arról árulkodik, hogy még bőven van mit meg- és kibeszélnünk egymással. A teljes egyetértés valószínűleg nem reális cél. Az álláspontok közelítése és – egyelőre – egy szakmai konszenzus elérése azonban nem reménytelen, még ha hosszú időbe kerül is. Bízzunk benne, hogy nem lesz hozzá szükség még száz évre.

Zahorán Csaba
a BTK Történettudományi Intézet, Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport tudományos munkatársa, az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet kutatója