Trianon – A trauma emlékezete

A 14 részből álló szerződés szigorú területi rendelkezései és a korábban meghirdetett wilsoni elvek elvszerűtlen végrehajtása sokkolta a magyar társadalmat. A békeszerződés eredményeként a Magyar Királyság – Horvátország nélkül számolva – elveszítette területének 67%-át, ami az addigi 282 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millió főre – a korábbi mindössze 43%-ára – apadt. Az ország lélekszámában történt radikális változást tetézte, hogy az elcsatolt 10,6 millióból 3,2 millió fő – az új fennhatóság alá kerültek több, mint 30%-a – magyar volt. A szerződés súlyos gazdasági, katonai és anyagi rendelkezéseket is tartalmazott. A Szent István-i Birodalom elveszítette a sóbányáit és arany-, valamint ezüstlelőhelyeit, ezenkívül vasúthálózatának 62, a korábbi erdőinek 88 és vasérckitermelésének 83%-át. Összességében a régi nemzeti vagyonnak csupán a 38%-a maradt meg az országnak. Megtiltották a magyar hadkötelezettséget is – ettől fogva az önkéntesekből és zsoldosokból felálló magyar hadsereg csak maximum 35 ezer fős lehetett, és le kellett mondania páncélos járművek és repülőgépek, valamint nehézfegyverzet gyártásáról és vásárlásáról, flottáját pedig a szövetségeseknek kényszerült átadni. Ha mindez nem lett volna elég, kötelezték az országot, hogy az első világháborúban okozott károk fejében szomszédaival és más európai országokkal szemben 1921-től 30 éven át komoly jóvátétel-fizetési kötelezettséget vállaljon.
A szerződés aláírásának napján a lapok fekete keretben jelentek meg, a házfalakra fekete zászlókat tűztek, a villamosok néhány percre megálltak, a harangok országszerte megkondultak, a mulatók és számos bolt bezárva maradt, a munkahelyeken, az iskolákban és a bíróságokon néhány perces szünetet tartottak, a templomokban gyászistentiszteleteket celebráltak, a főváros és a nagyobb vidéki városok közterein és utcáin pedig a békeszerződés ellen tiltakozó felvonulók ezrei masíroztak. A békeszerződés rendelkezéseit a magyar társadalom általános igazságtalanságként élte meg, ennek kategorikus elutasításában pedig a különböző pártok is osztoztak, ugyanakkor a párizsi békekonferencia döntéseinek okairól és a békéért kárhoztatható hazai felelősökről akkor és azóta is kategorikusan megoszlottak a vélemények.

A forradalmak bukását és az ellenforradalom győzelmét követően berendezkedő keresztény-konzervatív Horthy-rendszerben kiadott visszaemlékezések, politikailag motivált munkák és történetpolitikai tablók szerzői az összeomlásért és a szerződés drasztikus rendelkezéseiért a felelősséget az 1918 őszén kikiáltott Népköztársaság vezetőinek és az 1919-es Tanácsköztársaság népbiztosainak személyében és a forradalmak politikájának támogatóiban vagy a háború előtti magyar politika végzetes hibáiban jelölték meg. A korszak ismert írónője, Tormay Cécile naplószerű visszaemlékezésében – a Bujdosó könyvben – Trianon személyes felelősei az „imbecillis pojáca” Károlyi Mihály, „Magyarország úgynevezett miniszterelnöke”, a Köztársaság nemzetiségügyi minisztere, Jászi Oszkár, aki „gyűlöl mindent, ami magyar”, a mindössze kilenc napig hadügyminiszter Linder Béla és a „patkányforradalomként” aposztrofált Tanácsköztársaság vezetősége. Tormay előbbiekről is, utóbbiakról pedig hangsúlyosan szögezi le, hogy javarészt zsidók voltak. A lapszerkesztőként is működő Tormay könyve jelentősen hozzájárult a korszak antiszemita sztereotípiáinak felerősödéséhez, és máig a bűnbakképzés egyik eklatáns példájának tekinthető. A két világháború közötti időszak másik nagy hatású műve Bangha Béla jezsuita páter 1920-ban kiadott Magyarország újjáépítése és a kereszténység című irányadónak szánt politikai programkönyve. A szerzetes alapvetéseiben osztotta ugyan Tormay álláspontját, de a „keresztényellenes és nemzetgyilkos idegen áramlatok” híveiként jellemzett 1918-as őszi politikusgárda mellett az összeomlás okait a magyar nemzet „értelmileg és érzelmileg” való meggyöngülésével és ellenálló képességének elvesztésével egészítette ki. Álláspontja szerint a magyarság „benső erejének” elvesztéséhez olyan divatos külföldi minták felelőtlen átvétele is hozzájárult, mint a liberalizmus, a „zsidók recepciója” és a „plutokrata-szabadkőműves-pánszemita uralom alá került sajtó”. Szintén a korszak legelején, 1920-ban jelent meg először a későbbi történészfejedelem, Szekfű Gyula vaskos újkonzervatív szempontú történeti-ideológiai esszéje, a Három nemzedék. Ebben a szerző az 1820-tól eltelt száz évet sajátos hanyatlástörténetként mutatta be, amelyben a politikai életben egymást váltó utolsó három nemzedék tevékenységét elemezte. Tézisének főhőse Széchenyi István, akit a reformkor legnagyobb államférfijaként mutatott be, akinek teljesítményéhez és politikai zsenijéhez viszont sem politikus kortársainak képességei nem értek fel, s amelyet sem a későbbi nemzedékek vezetőinek erényei nem tudtak megközelíteni. Szekfű úgy vélte, az 1918–20-as „példátlanul nagy nemzeti összeomláshoz” a Széchenyi által javasolt nemzetiségi kérdés változatlan fenntartásának „kuruckodó” megbolygatása és az Ausztriához fűződő közjogi viszony kikezdése vezetett, Trianonnak tehát a magyarok és a nem magyarok ellentéte, valamint Budapest és Bécs konfliktusát jelölte meg fő okaiként. Szekfű szellemtörténeti tablójában az újkori magyar történelem „tetőpontja” az 1867-es kiegyezés az uralkodóval, aminek sikerét azonban a felelőtlen Kossuthot követő második nemzedék délibábos ábrándjai, a túlzásba vitt liberalizmus és a századvég dekadens irányzatai elinflálták.

A bukást követően az 1918–19-es forradalom külföldre – zömmel Bécsbe – emigrált vezetői a Trianonhoz vezető okokról kialakították és közzétették a saját narratíváikat, amelyek ugyanakkor kényszerű távollétük révén idehaza tiltólistára kerültek, vagy kevésbé tudtak hatni. Ezekben a – leginkább Jászi Oszkár, Böhm Vilmos, Ormos Ede nevével fémjelezhető – munkákban a felelősség már nem Károlyié és kormányának tagjaié, hanem az elvakult és asszimilációra törekvő túlzott magyar nacionalizmusé, a korábbi „reakciós” politikai rendszeré és kormánypolitikáé, valamint a „feudális” és „elnyomó” rend támogatóié.

Az ország új, immár második világháborús veresége után, különösen pedig az 1948-ra az államélet minden szintjén totálissá vált kommunista hatalomátvételt követően a két világháború között domináns és progresszív szellemtörténet szempontjainak felváltása vulgármarxista történelemszemlélettel, ezzel párhuzamosan pedig a magyar történetírás addigi vezető személyi és intézményi hálójának ledarálása és lecserélése követte. Az új történetírás zömmel moszkvai emigrációból hazatért vezetői – Andics Erzsébet, Mód Aladár és Révai József – az emberiség fejlődéstörténetét örökös osztályharcokként értékelték, az államszocializmus éveinek csakhamar kötelezővé vált narratíváját pedig a közelgő világforradalom és a nemzetköziség eszméi és fogalomkészlete szerint íródó – Sztálin, Lenin és Marx téziseire való hivatkozásokkal túlterhelt – köteteikkel alapozták meg. Az új – a Horthy-korszak téziseinek immár ellentétes előjelű –, dogmatikus történelemszemléletben a két világháború közötti időszak történetírói teljesítményeit betiltották és megbélyegezték, de a népi mozgalomhoz kötődő és 1949-ben tiltólistára került Bibó István népiségtörténeti narratívája – az „egynyelvű nemzeti állam programjának” és a szűkkeblű magyar nemzetiségpolitika „kicsinyes” közjogi érvényesítésének bírálatáról – is „feledésbe” merült. Ehelyett a hivatalos szemléletet azok a marxista történeti szintézisek és propagandakiadványok uralták, amelyek az „imperialista békéért” a korábbi dualizmuskori nemzetiségpolitikát és az érdekeit görcsösen védő, feudális „hazaáruló” magyar politikai elit kizárólagos felelősségét tették általánossá. Ez a narratíva csak a rendszer represszív jellegének lazulásával a hetvenes-nyolcvanas években kezdett megváltozni. Például 1971-es előadásában Hanák Péter a Monarchia felbomlását már „hosszú folyamat végeredményének” tartotta, amely 1917 előtt még igen, 1918 után viszont már nem volt megállítható. A nyolcvanas évek szakmai termése közül kiemelhetők Ormos Mária diplomáciatörténeti kutatásai, Litván György tézisei a belső szétfeszítő tendenciák visszafordíthatatlanságáról és a háborús vereség jelentőségéről, Kosáry Domokos megállapításai Magyarország „fölszámolásáról”, a nemzeti ellentétek felerősödéséről és a belső dezintegratív tendenciák felhasználásáról a háborúból győztesként kikerülő államok által. Fontos monográfiával rukkolt elő 1986-ban Jeszenszky Géza is (Elveszett presztízs) a Monarchia és benne Magyarország háború alatt külföldön elvesz(t)ett – döntően általa felkutatott brit dokumentumokkal dokumentált – renoméjáról.

Az 1989–90-es rendszerváltást követően sokakban élt a remény, hogy a magyar történetírásban már a 70-es, 80-as években elindult professzionalizálódás és a politika által elvárt múltszemlélettől és kötelező beszédmódtól való függetlenedés folytatódik – és ezek a remények bizonyos értelemben nem is csalatkoztak.

A Magyar Tudományos Akadémia fokozatosan kiépülő kutatói hálózata és az egyetemek – számos esetben – maguk is intézménnyé vált történészei és oktatói sikerrel kapcsolódtak be a történeti kutatások nemzetközi fősodrába.

A trianoni békeszerződésről 2001-ben Romsics Ignác jelentetett meg egy problémacentrikus, objektív történészi szempontok szerint felépülő népszerűsítő kötetet (A trianoni békeszerződés), 2008-ban pedig napvilágot látott a Zeidler Miklós által szerkesztett Trianon című forráskiadvány, ez utóbbi is az Osiris Kiadónál. Két évvel később pedig Ablonczy Balázs Trianon-legendák címmel már külön népszerű kötetet jelentetett meg a békeszerződéshez köthető legendákról, féligazságokról és különféle mítoszokról. Mindezek mellett Romsics Ignáctól, Ormos Máriától, Szarka Lászlótól, Ádám Magdától és Ablonczy Balázstól, valamint az általa vezetett – 2016-tól működő – Lendület – Trianon 100 kutatócsoportban (is) tevékenykedő történészektől (Simon Attilától, Glant Tibortól, L. Balogh Bénitől és másoktól) sorra jelentek meg azok a tanulmányok és forráskiadványok, amelyek az 1918–1920-as időszak legfontosabb francia, brit, román, csehszlovák és amerikai forrásait adták közre. Mindezek miatt semmiképp nem túlzás azt állítani, hogy akit ma érdekel a trianoni békeszerződés, a döntnökök motivációi, a döntések mögötti nagyhatalmi stratégiai elképzelések, a párizsi békekonferencia különböző szakértői bizottságainak vitái, a meghívott résztvevők érvei és érdekei, valamint a szerződés következményei és utóélete, mostanra megbízható, alapos történeti munkákhoz és fogódzókhoz nyúlhat. Ugyanakkor a történetírás eredményeit szakszerűen prezentáló szakmunkák és népszerűsítő kiadványok mellett nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a világhálón és különféle, politikailag erősen motivált szakmai műhelyekben és kiadványokban közkézen forognak azok a kötetek is, amelyek a békeszerződés általuk hangsúlyosan diktátumként prezentált alternatív magyarázó okait a szaktörténetírás által marginális témákban, kevésbé jelentősnek tekintett motívumokban vagy rég cáfolt tézisekben találják meg. Ezek közé sorolhatók az Erdély háború végi időszakáról és a román impériumváltásról még ma is jól használható – elsőként 1987-ben megjelent, pár hónapja új kiadásban a boltok polcaira került – Erdély 1918–1919-ben című kötetével méltán ismertté vált Raffay Ernő utóbbi évtizedben megjelent szabadkőművesség-történeti sorozata a Trianonért – álláspontja szerint – komoly felelősséget viselő páholyok tevékenységéről, vagy a könyvesboltokban és a közösségi portálokon sokak által követett Drábik János indulatos előadásai és könyvei a békeszerződés körül bábáskodó háttérhatalmakról és sátáni sikeres machinációkat lebonyolító pénzoligarchák tevékenységéről. Ahogy eddig is, ha nem azonnal is, a történeti távlat és az idő jótékony hatással van az egyes narratívákat alakító, továbbgondoló és új szintézisekkel előrukkoló történészek téziseire is – ezért a legtöbbször kiderül, a múltról melyik narratívák időtállók, és melyikek kerülnek a történetírás eredményeinek kevésbé fontos fiókjaiba, vagy egyenest a diszciplínia „szemeteskosarába”. Az igazolhatatlan forrásbázisú és sokszor megalapozatlan értékítéletű alternatív történelmi magyarázatok leginkább azért különösen károsak, mert a történelem iránt érdeklődő átlagemberektől nem várható el, hogy tökéletesen eligazodjanak a – nemcsak – magyar történetírás belső viszonyrendszereiben, és tudják, az adott történeti kérdésekben megszólalók és véleményformálók kicsodák, mit képviselnek és álláspontjuk mögött mekkora a szakmai fedezet. A leginkább a nemzeti martirológium termékeihez sorolható kiadványok mellett sokszor nem segítik a tisztázást a politikusok, történeti ideológusok és propagandisták különböző megszólalásai sem – emiatt tűnik úgy, hogy a rendszerváltás reményei sok esetben illúziónak bizonyultak. Úgy tűnik tehát, hogy a szabad világ ellenőrizetlen véleménypluralizmusának is vannak buktatói, noha ez, bizonnyal, soha nem oly mértékben ártalmas és káros, mint az ellentétes álláspontokat betiltó és ezek szerzőit ellehetetlenítő gyakorlat, valamint a politika által meghatározott, ellenőrzött és „vezérelt” történelemszemlélet.

Bödők Gergely
Történész, a Clio Intézet társügyvezetője