Panoráma

Trianon – A trauma emlékezete

Az 1920. június 4-én délután fél 5-kor, a versailles-i kastélykert Nagy Trianon palotájában Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ által aláírt magyar békeszerződés a huszadik századi magyar történelem legnagyobb nemzeti traumája.
ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS

2020. június 5. 08:00

Trianon – A trauma emlékezete
Magyarország határai a végleges határmegállapítás után (Forrás: Zeidler Miklós: A revíziós gondolat)

A 14 részből álló szerződés szigorú területi rendelkezései és a korábban meghirdetett wilsoni elvek elvszerűtlen végrehajtása sokkolta a magyar társadalmat. A békeszerződés eredményeként a Magyar Királyság – Horvátország nélkül számolva – elveszítette területének 67%-át, ami az addigi 282 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millió főre – a korábbi mindössze 43%-ára – apadt. Az ország lélekszámában történt radikális változást tetézte, hogy az elcsatolt 10,6 millióból 3,2 millió fő – az új fennhatóság alá kerültek több, mint 30%-a – magyar volt. A szerződés súlyos gazdasági, katonai és anyagi rendelkezéseket is tartalmazott. A Szent István-i Birodalom elveszítette a sóbányáit és arany-, valamint ezüstlelőhelyeit, ezenkívül vasúthálózatának 62, a korábbi erdőinek 88 és vasérckitermelésének 83%-át. Összességében a régi nemzeti vagyonnak csupán a 38%-a maradt meg az országnak. Megtiltották a magyar hadkötelezettséget is – ettől fogva az önkéntesekből és zsoldosokból felálló magyar hadsereg csak maximum 35 ezer fős lehetett, és le kellett mondania páncélos járművek és repülőgépek, valamint nehézfegyverzet gyártásáról és vásárlásáról, flottáját pedig a szövetségeseknek kényszerült átadni. Ha mindez nem lett volna elég, kötelezték az országot, hogy az első világháborúban okozott károk fejében szomszédaival és más európai országokkal szemben 1921-től 30 éven át komoly jóvátétel-fizetési kötelezettséget vállaljon.
A szerződés aláírásának napján a lapok fekete keretben jelentek meg, a házfalakra fekete zászlókat tűztek, a villamosok néhány percre megálltak, a harangok országszerte megkondultak, a mulatók és számos bolt bezárva maradt, a munkahelyeken, az iskolákban és a bíróságokon néhány perces szünetet tartottak, a templomokban gyászistentiszteleteket celebráltak, a főváros és a nagyobb vidéki városok közterein és utcáin pedig a békeszerződés ellen tiltakozó felvonulók ezrei masíroztak. A békeszerződés rendelkezéseit a magyar társadalom általános igazságtalanságként élte meg, ennek kategorikus elutasításában pedig a különböző pártok is osztoztak, ugyanakkor a párizsi békekonferencia döntéseinek okairól és a békéért kárhoztatható hazai felelősökről akkor és azóta is kategorikusan megoszlottak a vélemények.

Apponyi és kísérete Párizsba indul, 1920. január 5.
Apponyi és kísérete Párizsba indul, 1920. január 5.

A forradalmak bukását és az ellenforradalom győzelmét követően berendezkedő keresztény-konzervatív Horthy-rendszerben kiadott visszaemlékezések, politikailag motivált munkák és történetpolitikai tablók szerzői az összeomlásért és a szerződés drasztikus rendelkezéseiért a felelősséget az 1918 őszén kikiáltott Népköztársaság vezetőinek és az 1919-es Tanácsköztársaság népbiztosainak személyében és a forradalmak politikájának támogatóiban vagy a háború előtti magyar politika végzetes hibáiban jelölték meg. A korszak ismert írónője, Tormay Cécile naplószerű visszaemlékezésében – a Bujdosó könyvben – Trianon személyes felelősei az „imbecillis pojáca” Károlyi Mihály, „Magyarország úgynevezett miniszterelnöke”, a Köztársaság nemzetiségügyi minisztere, Jászi Oszkár, aki „gyűlöl mindent, ami magyar”, a mindössze kilenc napig hadügyminiszter Linder Béla és a „patkányforradalomként” aposztrofált Tanácsköztársaság vezetősége. Tormay előbbiekről is, utóbbiakról pedig hangsúlyosan szögezi le, hogy javarészt zsidók voltak. A lapszerkesztőként is működő Tormay könyve jelentősen hozzájárult a korszak antiszemita sztereotípiáinak felerősödéséhez, és máig a bűnbakképzés egyik eklatáns példájának tekinthető. A két világháború közötti időszak másik nagy hatású műve Bangha Béla jezsuita páter 1920-ban kiadott Magyarország újjáépítése és a kereszténység című irányadónak szánt politikai programkönyve. A szerzetes alapvetéseiben osztotta ugyan Tormay álláspontját, de a „keresztényellenes és nemzetgyilkos idegen áramlatok” híveiként jellemzett 1918-as őszi politikusgárda mellett az összeomlás okait a magyar nemzet „értelmileg és érzelmileg” való meggyöngülésével és ellenálló képességének elvesztésével egészítette ki. Álláspontja szerint a magyarság „benső erejének” elvesztéséhez olyan divatos külföldi minták felelőtlen átvétele is hozzájárult, mint a liberalizmus, a „zsidók recepciója” és a „plutokrata-szabadkőműves-pánszemita uralom alá került sajtó”. Szintén a korszak legelején, 1920-ban jelent meg először a későbbi történészfejedelem, Szekfű Gyula vaskos újkonzervatív szempontú történeti-ideológiai esszéje, a Három nemzedék. Ebben a szerző az 1820-tól eltelt száz évet sajátos hanyatlástörténetként mutatta be, amelyben a politikai életben egymást váltó utolsó három nemzedék tevékenységét elemezte. Tézisének főhőse Széchenyi István, akit a reformkor legnagyobb államférfijaként mutatott be, akinek teljesítményéhez és politikai zsenijéhez viszont sem politikus kortársainak képességei nem értek fel, s amelyet sem a későbbi nemzedékek vezetőinek erényei nem tudtak megközelíteni. Szekfű úgy vélte, az 1918–20-as „példátlanul nagy nemzeti összeomláshoz” a Széchenyi által javasolt nemzetiségi kérdés változatlan fenntartásának „kuruckodó” megbolygatása és az Ausztriához fűződő közjogi viszony kikezdése vezetett, Trianonnak tehát a magyarok és a nem magyarok ellentéte, valamint Budapest és Bécs konfliktusát jelölte meg fő okaiként. Szekfű szellemtörténeti tablójában az újkori magyar történelem „tetőpontja” az 1867-es kiegyezés az uralkodóval, aminek sikerét azonban a felelőtlen Kossuthot követő második nemzedék délibábos ábrándjai, a túlzásba vitt liberalizmus és a századvég dekadens irányzatai elinflálták.

A bukást követően az 1918–19-es forradalom külföldre – zömmel Bécsbe – emigrált vezetői a Trianonhoz vezető okokról kialakították és közzétették a saját narratíváikat, amelyek ugyanakkor kényszerű távollétük révén idehaza tiltólistára kerültek, vagy kevésbé tudtak hatni. Ezekben a – leginkább Jászi Oszkár, Böhm Vilmos, Ormos Ede nevével fémjelezhető – munkákban a felelősség már nem Károlyié és kormányának tagjaié, hanem az elvakult és asszimilációra törekvő túlzott magyar nacionalizmusé, a korábbi „reakciós” politikai rendszeré és kormánypolitikáé, valamint a „feudális” és „elnyomó” rend támogatóié.

Az ország új, immár második világháborús veresége után, különösen pedig az 1948-ra az államélet minden szintjén totálissá vált kommunista hatalomátvételt követően a két világháború között domináns és progresszív szellemtörténet szempontjainak felváltása vulgármarxista történelemszemlélettel, ezzel párhuzamosan pedig a magyar történetírás addigi vezető személyi és intézményi hálójának ledarálása és lecserélése követte. Az új történetírás zömmel moszkvai emigrációból hazatért vezetői – Andics Erzsébet, Mód Aladár és Révai József – az emberiség fejlődéstörténetét örökös osztályharcokként értékelték, az államszocializmus éveinek csakhamar kötelezővé vált narratíváját pedig a közelgő világforradalom és a nemzetköziség eszméi és fogalomkészlete szerint íródó – Sztálin, Lenin és Marx téziseire való hivatkozásokkal túlterhelt – köteteikkel alapozták meg. Az új – a Horthy-korszak téziseinek immár ellentétes előjelű –, dogmatikus történelemszemléletben a két világháború közötti időszak történetírói teljesítményeit betiltották és megbélyegezték, de a népi mozgalomhoz kötődő és 1949-ben tiltólistára került Bibó István népiségtörténeti narratívája – az „egynyelvű nemzeti állam programjának” és a szűkkeblű magyar nemzetiségpolitika „kicsinyes” közjogi érvényesítésének bírálatáról – is „feledésbe” merült. Ehelyett a hivatalos szemléletet azok a marxista történeti szintézisek és propagandakiadványok uralták, amelyek az „imperialista békéért” a korábbi dualizmuskori nemzetiségpolitikát és az érdekeit görcsösen védő, feudális „hazaáruló” magyar politikai elit kizárólagos felelősségét tették általánossá. Ez a narratíva csak a rendszer represszív jellegének lazulásával a hetvenes-nyolcvanas években kezdett megváltozni. Például 1971-es előadásában Hanák Péter a Monarchia felbomlását már „hosszú folyamat végeredményének” tartotta, amely 1917 előtt még igen, 1918 után viszont már nem volt megállítható. A nyolcvanas évek szakmai termése közül kiemelhetők Ormos Mária diplomáciatörténeti kutatásai, Litván György tézisei a belső szétfeszítő tendenciák visszafordíthatatlanságáról és a háborús vereség jelentőségéről, Kosáry Domokos megállapításai Magyarország „fölszámolásáról”, a nemzeti ellentétek felerősödéséről és a belső dezintegratív tendenciák felhasználásáról a háborúból győztesként kikerülő államok által. Fontos monográfiával rukkolt elő 1986-ban Jeszenszky Géza is (Elveszett presztízs) a Monarchia és benne Magyarország háború alatt külföldön elvesz(t)ett – döntően általa felkutatott brit dokumentumokkal dokumentált – renoméjáról.

Trianon

Az 1989–90-es rendszerváltást követően sokakban élt a remény, hogy a magyar történetírásban már a 70-es, 80-as években elindult professzionalizálódás és a politika által elvárt múltszemlélettől és kötelező beszédmódtól való függetlenedés folytatódik – és ezek a remények bizonyos értelemben nem is csalatkoztak.

A Magyar Tudományos Akadémia fokozatosan kiépülő kutatói hálózata és az egyetemek – számos esetben – maguk is intézménnyé vált történészei és oktatói sikerrel kapcsolódtak be a történeti kutatások nemzetközi fősodrába.

A trianoni békeszerződésről 2001-ben Romsics Ignác jelentetett meg egy problémacentrikus, objektív történészi szempontok szerint felépülő népszerűsítő kötetet (A trianoni békeszerződés), 2008-ban pedig napvilágot látott a Zeidler Miklós által szerkesztett Trianon című forráskiadvány, ez utóbbi is az Osiris Kiadónál. Két évvel később pedig Ablonczy Balázs Trianon-legendák címmel már külön népszerű kötetet jelentetett meg a békeszerződéshez köthető legendákról, féligazságokról és különféle mítoszokról. Mindezek mellett Romsics Ignáctól, Ormos Máriától, Szarka Lászlótól, Ádám Magdától és Ablonczy Balázstól, valamint az általa vezetett – 2016-tól működő – Lendület – Trianon 100 kutatócsoportban (is) tevékenykedő történészektől (Simon Attilától, Glant Tibortól, L. Balogh Bénitől és másoktól) sorra jelentek meg azok a tanulmányok és forráskiadványok, amelyek az 1918–1920-as időszak legfontosabb francia, brit, román, csehszlovák és amerikai forrásait adták közre. Mindezek miatt semmiképp nem túlzás azt állítani, hogy akit ma érdekel a trianoni békeszerződés, a döntnökök motivációi, a döntések mögötti nagyhatalmi stratégiai elképzelések, a párizsi békekonferencia különböző szakértői bizottságainak vitái, a meghívott résztvevők érvei és érdekei, valamint a szerződés következményei és utóélete, mostanra megbízható, alapos történeti munkákhoz és fogódzókhoz nyúlhat. Ugyanakkor a történetírás eredményeit szakszerűen prezentáló szakmunkák és népszerűsítő kiadványok mellett nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a világhálón és különféle, politikailag erősen motivált szakmai műhelyekben és kiadványokban közkézen forognak azok a kötetek is, amelyek a békeszerződés általuk hangsúlyosan diktátumként prezentált alternatív magyarázó okait a szaktörténetírás által marginális témákban, kevésbé jelentősnek tekintett motívumokban vagy rég cáfolt tézisekben találják meg. Ezek közé sorolhatók az Erdély háború végi időszakáról és a román impériumváltásról még ma is jól használható – elsőként 1987-ben megjelent, pár hónapja új kiadásban a boltok polcaira került – Erdély 1918–1919-ben című kötetével méltán ismertté vált Raffay Ernő utóbbi évtizedben megjelent szabadkőművesség-történeti sorozata a Trianonért – álláspontja szerint – komoly felelősséget viselő páholyok tevékenységéről, vagy a könyvesboltokban és a közösségi portálokon sokak által követett Drábik János indulatos előadásai és könyvei a békeszerződés körül bábáskodó háttérhatalmakról és sátáni sikeres machinációkat lebonyolító pénzoligarchák tevékenységéről. Ahogy eddig is, ha nem azonnal is, a történeti távlat és az idő jótékony hatással van az egyes narratívákat alakító, továbbgondoló és új szintézisekkel előrukkoló történészek téziseire is – ezért a legtöbbször kiderül, a múltról melyik narratívák időtállók, és melyikek kerülnek a történetírás eredményeinek kevésbé fontos fiókjaiba, vagy egyenest a diszciplínia „szemeteskosarába”. Az igazolhatatlan forrásbázisú és sokszor megalapozatlan értékítéletű alternatív történelmi magyarázatok leginkább azért különösen károsak, mert a történelem iránt érdeklődő átlagemberektől nem várható el, hogy tökéletesen eligazodjanak a – nemcsak – magyar történetírás belső viszonyrendszereiben, és tudják, az adott történeti kérdésekben megszólalók és véleményformálók kicsodák, mit képviselnek és álláspontjuk mögött mekkora a szakmai fedezet. A leginkább a nemzeti martirológium termékeihez sorolható kiadványok mellett sokszor nem segítik a tisztázást a politikusok, történeti ideológusok és propagandisták különböző megszólalásai sem – emiatt tűnik úgy, hogy a rendszerváltás reményei sok esetben illúziónak bizonyultak. Úgy tűnik tehát, hogy a szabad világ ellenőrizetlen véleménypluralizmusának is vannak buktatói, noha ez, bizonnyal, soha nem oly mértékben ártalmas és káros, mint az ellentétes álláspontokat betiltó és ezek szerzőit ellehetetlenítő gyakorlat, valamint a politika által meghatározott, ellenőrzött és „vezérelt” történelemszemlélet.

Bödők Gergely
Történész, a Clio Intézet társügyvezetője

Támogassa az ujszo.com-ot

Rengeteg hírrel bombáznak minket különböző portálok, s nem könnyű felismerni a valódi- és álhíreket. Ezért is fontos, hogy olyan weboldalakról tájékozódjunk, amelyek megbízható, korrekt információkat nyújtanak.

Az ujszo.com szerkesztőségében minden nap azért dolgozunk, hogy Önök kizárólag ellenőrzött, valós híreket kapjanak weboldalunkon. Ennek biztosítása meglehetősen költséges. Mi viszont szeretnénk, hogy minden kedves olvasónk hozzájuthasson az ellenőrzött információkhoz, ez azonban az Önök anyagi segítsége nélkül hosszú távon nem lehetséges.

Ezért kérjük olvasóinkat, hogy járuljanak hozzá az ujszo.com működéséhez. Számítunk Önökre. Önök is számíthatnak ránk.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Pered

Alázattal a béke érdekében

koronavírus

Rekorsszámú fertőzött volt kedden, mutatjuk, hol

U. S. Steel

COVID-19-pozitív az U. S. Steel acélmű egyik alkalmazottja

Vágsellye

Rövidesen felújítják a vasútállomás környékét Vágsellyén

Dunakiliti

Harminc év után felújítják a hajózsilipet

selye gimi

Újabb koronavírusos eset a Selye Gimnáziumban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.