Törésvonalak helyett cezúra

Három évtized múltán természetes a kérdés, hogy hogyan láttátok a világot s voltaképpen kik voltatok ti 20–23-an, kedves Nóra, akik Vágsellyén a te és a férjed, Tóth Károly lakásán megalakítottátok a rendszerváltó FMK-t?
Harminc év nagyon nagy idő, egy dolog azonban biztos: ami bizonyosan összekötött bennünket, ami a közös nevező volt, hogy aki ott volt azon az estén a lakásunkban, annak volt valami zavaró és rossz tapasztalata azzal a rezsimmel, amelyben éltünk. Persze, kinek nem volt rossz érzete? De ezen túlmenően, a nálunk gyülekezők már a korábbi években is megpróbáltak szabadon élni; Iródiát szerveztek, tiltakozó leveleket írtak, tettrekészséggel bírtak, esetleg megpróbáltak elmenekülni ebből az országból. Természetesen, ők mind a személyes ismerőseink és barátaink voltak, mert ahhoz a rendszerhez az szintén hozzátartozott, hogy őszintén csak azokkal az emberekkel tudtál beszélni, akikben megbízhattál.

A nálatok egybegyűlt társaság erkölcsi gondolkodásának alapja a kommunista rendszerrel való szembenállás volt? Az a belátás, hogy a nyugatos polgárosodás lehetőségéhez rendszerváltó katarzisra van szükség?
Ha most az akkori emlékekről és benyomásokról beszélünk is, én pusztán a saját érzéseimről tudok szólni, hiszen mindenki mögött ott volt az egyéni sorsa, a tapasztalatai, a családja. És talán ennyire fennkölt kategóriákat sem használnék, mert inkább a szürkeség, a mindennapokkal szembeni utálat élt bennünk, mintsem komoly morális megfontolások. Noha, természetesen, ezt a szempontot sem zárnám ki. Nyolcvankilenc őszén ugyanis a környező országokban már jelentős változások zajlottak, míg Románia mellett csak Csehszlovákia dacolt még magányos sziklaként a rendszerváltoztatások erősödő szelével.

Ideges sem volt a hatalom?
Inkább erőszakos, hiszen 1989 januárjában, az emlékezetes prágai Palach-évfordulón, az augusztus 21-ei meg az október 28-ai tüntetéseken még durván vert és oszlatott a hatalom. Úgy tett, mint akit ez az egész politikai mozgolódás nem érdekel, mintha Csehszlovákiát nem érintené, ami a szomszédos országokban lejátszódik. A rezsim egész évben szilárdnak hitte magát, ami rendkívül frusztráló volt számunkra. Valószínűleg ezért is tört föl bennünk a tenniakarás. A férjemmel együtt, meg hát a velünk egyezően gondolkozó legközelebbi barátainkkal, nagyon fontosnak tartottuk, hogy túllépjünk a főleg csak kisebbségi kérdéseket érintő tiltakozások szűkebb körén. A cseh és a szlovák ellenzéki ismerőseinkkel való korábbi beszélgetéseink során már arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kisebbségi létben is a teljes körű egyenjogúság legnyilvánvalóbb módja az, ha az ember nem csak a kisebbségi léthelyzet gondjaival foglalkozik. Aki egy társadalomban tényleg egyenjogú kíván lenni, az igenis kiköveteli magának azt a természetes jogot, hogy beleszóljon az egész ország életének menetébe. Rögtön a rendszerváltás első napjaiban – az FMK és a VPN együttműködésekor – ezért született meg a csehszlovákiai társadalom egészét érintő közös program. És ennek a szemléletmódnak fontosságát akár a mai kisebbségi viták kapcsán is erőteljesen aláhúznám.

Számodra mikor dőlt el, hogy másként gondolkodóként politizálni nem okvetlenül a hatalom szabta vagy megtűrte keretek között kell?
Amikor eljutottam arra a felismerésre, hogy a rendszer törésvonalait tágító tiltakozó akcióknál, tiltakozó leveleknél, a jogtalanságok ellen szót emelő állásfoglalások támogatásánál többet kell tenni. Illetve, hogy rendszerváltoztatásra, egy igazi cezúrára van szükség. Ez a félreérthetetlen ráeszmélés – a férjemmel együtt – 1989. június 16-án Budapesten, Nagy Imre és társai óriási tüntetéssé fejlődött újratemetésén ért bennünket. Ott álltunk Karcsival a tömegben, az esemény pedig elementáris erővel ható, katartikus mozzanat volt. Mindkettőnket rádöbbentett arra, hogy  nekünk sem lehet elég a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságot segítő, vagy a Charta ’77 mozgalommal kapcsolatot tartó anonim tevékenység.

Merthogy?
Mert ha ez a konspiráció szabályait betartó névtelen és illegális tevékenykedés a kommunista rendszer egy-egy durva kilengésére reagált is, de sokáig nem a rezsim egészének megbuktatására irányult. Lényegében ezen a temetésen döntöttük el, hogy a rendszerváltoztató szándékot névvel, nyíltan, ehhez lehetőleg társaságot is szervezve kell felfogni, majd megvalósítani.

Az a szűk hálózati kör, amelynek te is tagja voltál, az a Nagy Imre újratemetéséig politikai vagy értelmiségi ellenzékként nevesítette önmagát?
Miért, a kettő kizárja egymást?

Eredendően nem. De a politikai ellenzék nyilván cselekvőbb.
Gondolkodnom kell a kérdésen, és a választ is árnyalni. Mert hiszen szabályos politikai ellenzék ott működhet, ahol annak a feltételei is adottak. Egy demokráciában, ahol pluralitás van. Visszavetítve hát a szóban forgó időket, értelmiségi ellenzék voltunk; az FMK megalakítását követően pedig arra készültünk, hogy majd kitörve az értelmiségi ellenzék kereteiből, a nyilvánosság előtt is rendszerváltást fogunk követelni. Természetesen, a prágai diáktüntetésen november 17-én történt rendőri atrocitások után, másnap már egy egészen új helyzetben alakult  meg nálunk a Független Magyar Kezdeményezés, és politizálni is másként kezdtünk, még ha Csehszlovákiában november 19–20-án is még folytatódtak a letartóztatások. Rejtély számomra, hogy a rendszer hogyan lehetett ennyire magabiztos.

Utólag okoskodva: 18-án este-éjszaka azért voltatok nálatok  együtt huszonvalahányan, mert ennyi embert nem lehetett egyszerre lecsukni?
Nem. A nem túl nagy lakásban ennyien fértünk el. De tömeges letartóztatástól sem tartottunk, mert a megtorló intézkedéseit tekintve Szlovákiában azért valamivel visszafogottabb volt a rendszer, mint a cseh országrészekben.

Szlovákiában, legalábbis az itt élő magyarság körében, te mondtad ki először egy nyílt fórumon – Tóth Lajos éppen november 18-ára szervezett, mondhatni nagyszabású értelmiségi találkozóján –, a többpártrendszer igényének fontosságát Csehszlovákiában.
Az ezt megelőző hosszabb-rövidebb időszak tapasztalatai után ez a követelmény egyértelműen megérlelődött bennem. És ehhez a törekvéshez vezető határozott lépés volt a Független Magyar Kezdeményezés megalakítása is.

Így kijelenthető, hogy az FMK létrejötte már egy konkrét irányt követő és pártot alapító pártpolitikai szándék volt?
Igen, ez valóban egy eltervezett elhatározás és akkor már hónapokkal korábban átgondolt döntés megvalósítása lett.

A névválasztásnál miért nem egyenesen pártban gondolkodtatok? A mindenre rátenyerelő diktatórikus kommunista párt népszerűtlensége miatt a párt szónak rossz íze volt?
Tulajdonképpen két másik szempont végett. Egyrészt az akkor már működő Csehszlovák  Demokratikus Kezdeményezés nevével inspirálódtunk mi is, hiszen a cseh ellenzék soraiban ők indítványozták elsőként, hogy meg kell haladni a Charta ’77 képviselte nem nyilvánosan fellépő értelmiségi politizálást és zárt körű magatartást. Koncepciójuk szerint épp ellenkezőleg, igyekezni kell minél több embert bevonni ebbe az ellenzéki aktivitásba. Másrészt a gyakorlati szempontok szintén közrejátszottak a megfelelő név meghatározásában. Ugyanis a nyolcvankilencben hatályos egyesületi törvény értelmében pártképződményként nem, csupán ilyen formán mutatkozott esélyünk arra, hogy hivatalosan és a közéletben nyilvánosan működő országos szerveződésként engedélyezzék az FMK-t.

A nálatok összesereglett társaság, akkor és ott, eltérő nézeteket szorgalmazott a kezdeményezés működésének hogyanjáról? És milyen játékszabályokban egyeztetek meg?
Ez utóbbiakat nem kellett különösképpen tisztázni, mert azokat rögtön a szóban forgó éjszaka, de főképpen a rá következő napok eseményei alakították. Ami pedig az FMK megalapítását érintő megbeszélést illeti, akik azon az estén ott voltak a lakásunkban, közülük nem mindenki ismerte már előre, netán részletekbe menően néhányunk előzetesen kialakított elképzelését. Ezért egy magától értetődő vita is kibontakozott, de baráti hangulatban, komolyabb szóváltás nélkül. Amennyire föl tudom magamban idézni azt a pár órát, a szándékban hamar megegyeztünk. A miként működni néhány részletkérdésére természetesen hosszasabban kerestük a legmegfelelőbb megoldásmódokat. Prágából közben  egyre jöttek az utcai demonstrációk újabb meg újabb hírei. Ahogy szaladt az idő, egyre érezte mindenki, hogy politikai fordulat felé haladhat az ország, szóval, hogy helyzet van! Nálam, de talán másoknál is kéznél voltak a chartások telefonszámai, így a mielőbbi kapcsolatteremtés lehetőségét kerestük Prágával. Én Sáša Vondrát hívtam föl. Elmondtam neki, hogy Vágsellyén megalakult a Független Magyar Kezdeményezés; hogy a csehszlovákiai magyarok támogatják a diákokat és a velük tüntető ellenzéket. Ezzel azonnal bekerültünk a hírszolgáltatásba. Ami pedig ezek után már spontán következett, azok az önálló FMK első konkrét döntései és politikai lépései, felelősségteljes szerepvállalása. Utólag mérlegelve a dolgokat, bizonyára van/volt ebben sok véletlen is, hiszen harminc év távlatából sem gondolhatja az ember, hogy általános törvényszerűségekkel lehet jellemezni azt a folyamatot, ami a Független Magyar Kezdeményezést útjára indította.

Ettől függetlenül az FMK végül is tagadhatatlan kulcsszereplője lett Csehszlo­vá­kiában a békés átmenetnek, végül is a nyolcvankilenc előtti ellenzék irányította rendszerváltoztatásnak.
Valóban, és az egész ország előtt kinyílt egy hatalmas lehetőség.

Ekkor már érezted, hogy valami nagyon megváltozott? Illetve, abban a lelkesült helyzetben mit tartottál a leglényegesebb társadalmi változások két-három legsürgetőbb kérdéskörének?
A többpártrendszer szorgalmazását, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a szabad tájékoztatás követelményét, a szabad sajtó törvényes és intézményes kereteinek megteremtését. Elvégre a szabad sajtó a természetes szabadságjogok egyik alapköve, anélkül egyszerűen a szabadságjogokról sem beszélhetünk. Ráadásul azokban a döntő napokban és mozgalmas hetekben még nem voltak használatosak a mobiltelefonok, ahogyan az internethasználat sem terjedt még el. Hírforrásként ezért „csak” a független sajtóra hagyatkozhattunk.

Emlékeid szerint mit tartasz az úgynevezett bársonyos forradalom első, talán igazán döntő mozzanatának?
A szinte hihetetlenül felgyorsult események sodrában rendkívül fontos momentumnak bizonyult, hogy a prágai Polgári Fórum, a Pozsonyban november 19-én létrejött VPN, tehát a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés és más ellenzéki csoportosulások vezetői a kormányváltásról kezdhettek tárgyalni. Ami ezeknek az egyezkedéseknek politikai felhatalmazást és erős lakossági támogatást adott, az a tüntető tömegek kitartása volt. Eleinte Prágában és Pozsonyban, majd hamarosan szerte az országban, beleértve Dél-Szlovákiát is. Ha nem zajlanak napokon át estéről estére az utcai tüntetések, akkor nincs nyert ügyünk! Mert Szlovákiában nem a VPN koordinációs központja és  az FMK koordinációs tanácsa, Csehországban a Polgári Fórum vezetői nyerték meg a forradalmat, hanem az akkori novemberi télben a tereken napról napra összegyűlt és rendszerváltoztatást követelő tömeg. A tíz, meg százezrek. 1989 novemberében a központi hatalomnak ez mutatta meg, hogy mi is a népakarat. Az én szememben ez hozta meg a döntő fordulatot.

Pozsonyban az egyetemen, még a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján, néprajzot tanultál. Miként sodródtál a politikába? Vagy az ellenzéki magatartás nálad ösztönös volt? Ha igen, kitől örökölted?
Azt hiszem, mindössze szerencsém volt. Vonatkozik ez az ismerőseimre, a baráti társaságokra, mind a középiskolában, mind az egyetemen, és persze nemkevésbé később az életben is. És hát megfelelő, apai-anyai ágon valóban nyitott kisparaszti társadalomban élő családi körből indultam. Mindkét nagyapám gazdálkodott, anyai nagyapám a vészterhes időkben zsidókat bújtatott; apai nagymamám szlovák volt. Ez is segítette a család nyitottságát. Anyám vöröskeresztes asszonyként elsősegélyt tudott nyújtani, és soha nem vetett egy ferde pillantást a sebeikkel hozzánk jövő cigány gyerekekre sem. Ez a légkör eleve benne volt a családban, és végig meg is maradt. Onnan ezt hoztam magammal. Nem a forradalmiságot, hanem egy nagyon toleráns szellemet.

Meg a kiállás természetét, mondanám én.
Lehet.

Még a nyolcvankilenc novembere előtti korszakban sokat segítette a szlovákiai magyar másként gondolkodókat – és főként a fiatal ellenzéket – a magyarországi demokratikus ellenzék.
Különösen abban, hogy rengeteget tanulhattunk tőlük. Az úgynevezett „repülő egyetemen” , és persze a személyes kapcsolatok révén. Így jutottunk hozzá fontos szamizdatokhoz, nyugaton megjelent kiadványokhoz. Bennük láttuk számunkra a példát is.

És a szlovák ellenzék?
Annak több tagjával főként 1989 tavaszán-nyarán vált szorosabbá a kapcsolatunk. Saját alapállásom az volt, hogy a szlovák és a cseh ellenzékkel akkor is együtt kell működnünk, ha a kisebbségi jogokról esetleg nem tudunk azonnal közös álláspontra jutni, hiszen a kommunizmust megdönteni akkor is érdemes! Máig azt vallom, hogy egy diktatórikus rendszer úgy sem elfogadható, ha netán-tán tágkeblű a kisebbségekkel szemben, mert ne csak abban  legyek szabad, hogy magyarul beszélhetek, hanem abban is, hogy mit beszélhetek. Egy diktatórikus hatalomtól, a zokszó nélküli lojalitás fejében, ne ajándékba kapjam a kisebbségi jogaimat, hanem egy szabad és plurális társadalomban harcoljam ki azokat úgy, hogy egyenrangú polgárként van esélyem változtatni valamin.

Az FMK megalakulásának időszakát hogyan illeszted a szellemi önképedbe?
Boldog vagyok, hogy a körülmények szerencsés összjátéka révén a részese lehettem. Ahogyan a rendszerváltás szakaszának is. Egyébként az a fajta ember vagyok, aki teljesen átadja magát annak, amit éppen tesz. De ha lezárok egy korszakot, már nemigen foglalkoztat. Ám ha a kérdésed valóban a szellemi önképre célzott, akkor az említett boldogságérzeten túl úgy gondolom, hogy belesimul a szellemi önképembe. Nem voltam rá predesztinálva, hogy félig-meddig központi figurája legyek egy történelmi eseménynek, hiszen az ilyesmi általában a véletlen szerencsén múlik. Örülök hát, hogy a sorsom így alakult. És ha azzal próbálom összehasonlítani, hogyan gondolkozom most, akkor beleillik az életutamba.

És hogyan gondolkozol mostanában?
Talán higgadtabban és sokkal nagyobb megértéssel más nézetek iránt. De a gondolkodásmódom alapjában véve nem változott meg, annak már 1989-ben eléggé szilárd alapja volt, és nem érzem, hogy ezen radikálisan változtatnom kellett. Legyen szó társadalmi rendszerről, pártrendszerről; legyen szó pártpolitikáról, kisebbségi kérdésekről.

Beszélgetésünk alaphangjaként felhoztad, hogy harminc esztendő nagyon nagy idő. Kutatod hát magadban a hogyan lehetett volna jobban dilemmáinak válaszait?
Gondolom, a rendszerváltás éveivel elégedett lehetek, mert a jövőt illetően szilárd alapokat sikerült lerakni. Ha a rendszerváltoztató évekről beszélek, ezen a Csehszlovákia széteséséig tartó időszakot értem. Az egy meglehetősen végiggondolt, jó döntésekkel járó fejlődési szakasz volt. Ami azután történt, az már egy másik történet, amiért mindannyian felelősséget viselünk. Akár választókként, akár pedig azok, akik politikusok maradtak, vagy időközben azzá lettek.