Testileg, lelkileg kimerült hozzátartozók

– A majd harmincéves Péter fiamnál másodéves egyetemista korában jelentkezett a betegség. Ugyan kicsi kora óta más volt, mint kortársai, ám az orvosok furcsa viselkedését szerteágazó érdeklődésével magyarázták. Intelligenciahányadosa magas volt, de ezt a bizonyítványa nem nagyon tükrözte. Voltak tantárgyak, amelyekben kimagaslóan teljesített, de ami nem érdekelte, azzal nem foglalkozott. Míg én szép szóval, a férjem olykor veréssel próbálta Petit észhez téríteni, hasztalan. Az iskolában megszokták, hogy ő más, mint a többi gyerek. Gond nélkül leérettségizett és egyetemi felvételt nyert. Szobájából néha furcsa hangok szűrődtek ki, ám amikor rákérdeztem, hogy ez mit jelent, nevetve nyugtatott, hogy csupán a tananyagot memorizálja. Hittem is meg nem is, a nézése ugyanis furcsa volt. Később állandóan arról beszélt, hamarosan jön a világvége, és csak néhány kiválasztott éli túl. És hogy bármennyire sajnálja, mi a férjemmel nem tartozunk a túlélők csoportjába, noha ő az illetékeseket megpróbálja jobb belátásra bírni. Bevallom, megijedtünk, azt hittük, hogy valami szekta tagjává vált. Megpróbáltunk a lelkére beszélni, és fokozatosan derült ki, hogy a baj súlyosabb. Orvoshoz szerettük volna vinni, de ő határozott nemet mondott. Az egyetemi tanulmányait is megszakította, azt állította, túlélőként neki nem lesz szüksége rá – meséli könnyeit nyelve T. Ilona.

Az anya csele

Mivel Péter édesapja meg volt győződve arról, hogy fia kábítószert szed, Ilona asszony puhatolózni próbált gyermeke baráti társaságában. Megtudta, hogy a fiatalok olykor elszívnak egy-egy marihuanás cigit, majd azt is, hogy Péter huzamosabb ideje arról beszél, „furcsa emberek” megfigyelés alatt tartják. De hogy ő kiszúr velük, mert nemsokára olyan találmányt szabadalmaztat, amelynek csodájára jár majd a világ. – Feltételeztem, hogy valami idegrendszeri megbetegedésről lehet szó, ezért több pszichiátert is felkerestem. Akik látatlanban nem merték kimondani, hogy Peti skizofréniában szenved.

Az anya cselhez folyamodva végül otthonában szervezte meg fia orvosi vizsgálatát. – Szerintem szánalomból vállalta az egyik hazai neves pszichiáter, hogy volt osztálytársként eljön hozzánk, s megfigyeli fiam viselkedését. Péter szerencsére nem fogott gyanút, nem igaz, mi mindent összehordott a vacsora alatt. A férjem el is rohant hazulról, mint később bevallotta, nem bírta hallgatni a gyerek zagyvaságait.

Sorstárs szülők

Amikor a megadott napon nem jött el a világvége, Péter öngyilkossági kísérletet tett. Kórházba szállították, az életmentés sikeres volt. Az intézetben elvégezték a szükséges teszteket, pszichológusok és pszichiáterek vizsgálták, terápiára fogták, gyógyszerezték. Amikor több hónapos kezelés után jó állapotban kikerült az elmegyógyintézetből, rövid idő elteltével nem volt hajlandó a gyógyszerek rendszeres szedésére. Néhány hét alatt gondolkodása, észlelése, érzelmi reakciói, egész személyisége ismét megváltozott, hallucinációi, kényszerképzetei kiújultak. Meg volt győződve arról, hogy „valakik” az életére törnek, meg akarják mérgezni. – Miután szembesültünk a diagnózissal, igyekeztünk felkutatni azokat a szülőket, akik hasonló gondokkal küszködnek. Tanácsra volt szükségünk, hiszen hiába magyarázták az orvosok, hogy így vagy úgy viszonyuljunk a gyerekhez, ha ő elutasította közeledésünket. Nagy nehezen egy nappali szanatóriumban beszélgethettünk néhány szerencsétlen szülővel, de mert minden egyes betegnél mások a tünetek, nem sokra mentünk.

Elutasító betegség

Megtudták, hogy a betegek nem hajlandók orvosságot szedni, sőt, az egyéb elmebetegségekben (maniodepresszív pszichózis, súlyos depresszió) szenvedők is szükségtelennek tartják a terápiát. Amint jobban érzik magukat, nyomban kihagyják a gyógyszert. Ezért a sikeres kezelést jelentősen megnehezíti a folyamatos, több hónapon át tartó gyógyszerszedés szüksége. A kezelt betegek többsége elutasítja az együttműködést nemcsak az orvossal, hanem a családjával is. A következmények nem maradnak el, visszaesnek, a betegség tünetei kiújulnak, s előbb vagy utóbb ismét kórházi kezelésre szorulnak. A visszatérő betegségepizódok miatt a zömmel fiatal skizofrének még inkább elszigetelődnek, elveszítik kapcsolataikat, esetenként munkahelyüket, nem ritka, hogy halálba menekülnek. Hiszen világos pillanataikban tapasztalják, hogy a társadalom visszafogadó készsége mennyire alacsony.

Segítség!

– Az egyik anyuka elárulta, hogy ő a lánya üdítőjébe csempészi a gyógyszereket. Én Péter reggeli feketéjébe nemcsak sok cukrot, hanem antipszichotikumot is kevertem, s boldog voltam, hogy nem vette észre. Állapota annyira normalizálódott, hogy munkahelyet talált magának. Sőt, barátnője is lett. Kötelességemnek tartottam, hogy elmondjam neki, mire számítson. Azt hiszem, nem hitte el, hogy Péter beteg. Mivel önálló lakással rendelkezett, a fiatalok gyakran nála töltötték az éjszakát. Nem volt más választásom, mint beavatni őt a gyógyszeradagolás titkaiba. S mit tett ő? Mindent kitálalt Péternek. Ezt követően a fiam senkitől nem fogadott el sem ételt, sem italt, nehogy orvosság legyen benne. Néhány héten belül ismét hangokat hallott, üldözési mániája lett, láthatatlanokkal vitatkozott, a lány persze elhagyta. A férjem legszívesebben elmegyógyintézetbe csukatná, én viszont valami családsegítő-ellátó hálózatot keresek, ahol megfelelően képzett gondozókra bízhatnám. Persze, tudatosítom, hogy elsősorban fiam akaratán múlik az esetleges segítség elfogadása, bár az országban alig van nappali klub, védett munkahely, netán házi gondozási lehetőség. Miközben sok-sok sorstársam nevében állítom: nem csupán a skizofréniában szenvedőknek van szükségük segítségre, hanem hozzátartozóiknak is. Többen vagyunk, akik rövid pihenőre vágyunk, néhány nyugodt napra, éjszakai alvásra. Hogy erőre kapjunk, hiszen a küzdelem folytatódik...