Taxival Jézus színeváltozásának hegyére?

A szentföldi zarándoklat nagyon sok mély lelki benyomást tett rám, ugyanakkor jó pár különleges élménnyel is gazdagított. Például Jézus színe változásának hegyénél, amikor az autóbuszból kilépve a hegylábnál az idegenvezető bejelentette, a csúcsra pár dollárért fel is vitethetjük magunkat – taxival. ĺgy aztán, míg mi többségben becsülettel róttuk a felfelé vezető utat, időről időre mindkét irányból el-elhúzott mellettünk egy-egy taxi, sietve, hogy minél több megrendelőt kielégíthessen. A modern ember szimbólumát láttuk ebben, aki gyorsan és erőfeszítés nélkül óhajt elérni mindennemű csúcsokat. Elismerem, hogy talán köztünk, gyalogos zarándokok közt is akadt, aki egy pillanatra megirigyelte a kocsikáztatottak kényelmét. Ám utólag bizton tudom, hogy „érteni” e hegycsúcsot csak lelkiismeretes gyalogút után lehet.

Az e vasárnapi evangélium leírja, mi a lélek csúcsának lényege – Jézus három apostola átélte azt, mikor a Mester előttük változott át, s ők betekintést nyerhettek misztikus voltába, isteni lényegébe. Már amikor a hegy lábánál lépkedtek, sejteniük kellett, hogy a Mester nem vezeti őket oly magasra mindenféle komolyabb ok nélkül. És valóban „színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.” (Mt 17, 2) A lélek fejlődésének útján az efféle átélések nem siettethetőek „bérkocsikkal”, mert a lassú, türelemmel kivárt alapos érés gyümölcsei azok. Mint ahogyan a színeváltozás hegyére sem juthattunk fel különböző rövidítőkkel, csakis a kijelölt úton – lépésről lépésre. Ezen az úton még külön lélektani különlegességnek számítottak a szerpentinek. A kanyarhoz annak reményében közelít a zarándok, hogy azt elérve a láthatáron megjelenik végre a fennsík a Színeváltozás templomával. Ám amíg az valóban megjelenik, át kell élni néhány csalódást: nem, az izgatottan várt kanyar után nem a vágyott cél fogad, hanem egy újabb megerőltető kapaszkodó. De hiszen az átváltoztatott – és átváltozó! – Jézussal való találkozás csak ilyen szerpentineken érhető el: mihelyt azt hiszi az ember, célegyenesben van, Isten újabb horizontot tár elé, új követelményekkel lepi meg, újabb hivatással ajándékozza meg. És az az „Úr igazi színeváltozása” – amikor elképzelésünk a távoli, igénytelen, elvont Istenről átváltozik, s egy közeli, konkrét és igényes Isten fiában kristályosodik ki. Ennek az „átváltozó” igényességnek legjobb példája talán Péter apostol sorsa: ő is biztosan azt hitte, hogy célegyenese a kafarnaumi halász megállapodott, zavartalan élete marad. Míg Jézus – a csodás halászat után – be nem jelentette neki, hogy egy további útszakaszt tartogat számára – az emberek halásza lesz.

És még valamivel megrövidítették magukat a „taxis zarándokok”: minél magasabbra kapaszkodtunk mi, gyalogosok, annál szélesebb láthatár tárult elénk. Fokozatosan érzékeltük saját elhelyezkedésünk, s a távolban Jézus ténykedésének további helyeit fedeztük fel. Egyszerre az egész vidék szélesebb összefüggésében kezdtünk e meredek hegyre tekinteni. S bár egyre magasabban voltunk, egyre távolabb a földi síktól, e távolság ellenére, lenyűgözve a kilátástól, sokkal jobban értettük, hol is vagyunk tulajdonképpen. Saját bőrünkön tapasztaltuk azt, ami a lelki élet következő alaptétele: csakis aszkézis által, tehát az Istenhez való felkapaszkodással ismerhetjük fel létünk vezérvonalát, azt, hogy ki vagyok Isten előtt, az emberek előtt, saját magam számára...

Az ókori zarándokok híradásai alapján, nekik a színeváltozás hegyére 4000 lépcsőt kellett megmászniuk, ám nem turistaként, persze, hanem igazi bűnbánóként. Ilyen zarándoklatra indultunk mi is hamvazószerdával, mellyel kezdetét vette a negyvennapos nagyböjti időszak. Csúcsán bennünket is az átváltozás vár. Igaz, csak akkor, ha hajlandók vagyunk elfogadni azt a kockázatot, hogy Isten előttünk is új távlatokat nyithat, bennük új küldetéssel.

A szerző római katolikus pap