Tavaszi szüret

Üres a stelázsi, csaknem teljesen. Egy-két üveg lekvár, kajszibarack, uborka, szilva, ennyi maradt mindössze a polcokon ősszel még széles hadrendben sorakozó befőttseregből. Ilyen még nem fordult elő házasságunk harminckét éve alatt. De azóta sem, hogy gyermekeink kirepültek a lakótelepi családi fészekből, és – mostanig – két lánnyal és két fiúval növelték földünk lakóinak számát, s nem mellékesen, hogy efféle közhelyes fordulattal éljek, egyúttal bennünket is megajándékoztak velük mint unokákkal, vagyis Zsófival, Noémivel, Lehellel, Leventével. Azelőtt mindig bőven maradt az előző esztendőben eltett befőttekből a következő télre. Ezúttal nem. És ezúttal először, minthogy a bor is fogytán, sőt minthogy a savanyú káposztából szintén már csupán vagy kétujjnyi réteg található a cserépedény alján, meglehetősen lehangoló látványt nyújt ilyeténképpen az alagsori pincében kialakított spájzunk. Ugyanakkor azonban boldogító érzést ébreszt bennem: a gyerekekhez vándorolt az említett befőttsereg zöme, a kedvenccel, az őszibarackkal az élen, hiszem, egészségükre. Másrészt, külön örömömre, úgy tűnik fel – és erre a háľ istennek szemlátomást cseperedő unokák révén is hirtelen megnövekedett fogyasztásból következtetek – mégiscsak lehetek némi hatással rájuk. Tudniillik ismételgetem nekik, emlékezve kölyökkorom gyümölcsöskertjére, mely annyi meggyet, cseresznyét, szilvát, ringlót, körtét, almát, ribizlit, köszmétét, kajszibarackot, őszibarackot, sárgadinnyét, görögdinnyét, szőlőt, epret kínált tavasztól őszig, hogy csak na: kerüljék az ilyen-olyan áruházláncok mindenféle országból importált mindenféle tetszetős, ám ki tudja, mivel és hogyan világra kényszerített és életben tartott gyümölcsféleségekből rakott halmait, melyek a nap fényéről, az eső illatáról talán csak álmodtak. Megjegyezném itt, nem lenne szabad feladni, lecserélni a Kárpát-medence páratlanul változatos, ízekben, vitaminokban gazdag gyümölcseit távoli, idegen földek terméseire, még akkor sem, ha manapság tájainkon is már egyre több vegyszert kell bevetni olyan kórokozók ellen, melyekről annak idején még csak nem is hallottunk.

És hát a mind rapszodikusabb időjárás úgyszintén gyakrabban szól közbe. Hallom és tapasztalom, hogy – bár nem mindenütt egyformán – egyik-másik gyümölcsből kevesebb lesz az idén. Amikor éppen szerelemre ébredtek volna a virágok, nem szállhattak a termékenyítő pollenszemek a bibék felé, elverték őket az esős napok. A méhek sem repülhettek, a nagy megporzók. Persze, ha útra kelhettek volna is, nem sokan már, fogyóban ők is, a méhcsaládok. És nemcsak a hegyes vidékeken, ahol a természetes vagy korántsem természetes csökkenés mellett medvék dúlják fel otthonaikat, hanem mindenütt az országban. A balkonunkig érő akácfa virágai úgy múltak el, hogy egyetlen méhecskét nem láttam körözni fölöttük, landolni rajtuk, pedig azért elszívok még naponta annyi cigarettát odakinn, már évek óta csak odakinn, a balkon párkányára könyökölve, hogy legalább egyet látnom kellett volna a drága bogárból, ha jött volna. De nem. Azért reménykedünk, ha elérkezik az ideje, a különféle honi gyümölcsökkel teli befőttesüvegek serege megint széles hadrendben foglalja majd el a stelázsi ma csaknem teljesen üres polcait. Sőt, biztos, ami biztos, a négyéves Noémi, valamiféle váratlanul felbukkanó ősi anyai ösztöntől vezérelve, már el is kezdte a minap a szüretet, műanyag játékkannájába ötvenegy mogyorószemnyi őszibarackot szedett le. Nem kell ide gomba, aknázómoly, jégverés, mondanám, ha a visszafordíthatatlan esemény ellenére nem a majdani gondoskodó édesanyát látnám formálódni unokámban.