Találkozás az Örök Bigh Brotherrel

Csaknem háromezer esztendeje, hogy nyughatatlanságunkban – naponta – meglátogattuk a tengerparti kikötőt: vajon érkezik-e hajó, amely által végre hazajuthatnánk. Én jól éreztem magamat a szigeten. A könnyed-laza, természetes foglalatú béke, a lányok és a teaház társaságok ösztönzően hatottak rám. Egy esztendeje, hogy elhagytam az enyéimet, ideje lett volna már a hazatérésnek. De hajó csak nem mutatkozott a sík, tengeri vidéken. Theo pedig egyszerűen kétségbeesett. Odahaza az ifjú felesége! Elintézetlen ügyei! Nyughatatlansága és fékezhetetlen zaklatottsága határt szabtak távlatainak. Tehát naponta a kikötő látványa. Majd szótlan visszatérésünk a hatalmas méretű gyümölcsöstálakhoz. A fűszeres italokhoz. Hosszú elmélkedésekkel, szórakoztatva önmagunkat és másokat, múlattuk az időt.

Egy ilyen alkalommal pillantottuk meg őt. Öblös, fonott székben üldögélt. És bennünket figyelt. Hosszasan, kitartóan – nagy és átlátszó egyhangúsággal. A kufárok figyelnek így. Áldozatváró nézés volt ez. Háromezer esztendő távolából is erről ismertem fel őt, amikor a minap a szobámba toppant.

– Áldás, békesség – mondta.

És mintha a drága barátomat – Theophiliust – láttam volna magam előtt, amint akkor, régen ennek a kufárnak a hajdani, tülekvő tekintetét elkapjuk, miközben nyughatatlanul az oltalmat nyújtó tengerre gondolunk.

– Hajóra várnak – mondta akkor a sarokban ülő. – Hajó pedig sehol. Sehol..., és önök itt vesztegelnek. Nyavalyás idők! Emberek! Semmi eszme, semmi hit, semmi bátorság. Csak üldögélni, vesztegelni, tétovázni. És eközben elsuhan az élet.

Akkor – régen – csend lett egy pillanatra. Az idegen felől vacogtató forgatag tört ránk. És amikor ez az idegen annyi évszázad után reám nyitott, így szólt:

– Emlékszik? Ugye emlékszik?!

Undorító, napégette koponya. Egy élvhajhászé! De nem az egyszerű, embert alakítható örömök élvhajhásza, hanem az örök pokolé!

– Tehát, emlékszik – mondta.

– A hajókra.

– Például a hajókra. Amelyeket akkor és ott meghirdettem – mondta az érkezett. – A menetrend szerint közlekedő, sebesen haladó vízi járművekre –nevette el magát. – És akkor hirdettem meg a nagy madarakat is! Embereket, egész tartományok népességét szállítható, gyönyörűséges madaraim! Emlékeznie kell!

– Lenyűgöző – válaszoltam epésen.

– És meghirdettem a nagy városokat! Amelyek alatt sebes kocsik robognak, s az ember a gondolatnál is sietősebben célhoz érhet...

– A Nagy Testvér? – kérdeztem kisvártatva.

– ĺgy is neveznek. Tény, hogy fokról fokra minden ígéretemet teljesítettem és az elkövetkezőkben is teljesítem! A mindenkori távlat, csakis általam érthető és érhető el. A mesterséges fények forrásai, az önök számára új elemek, a különböző, általam létrehozott kelendőségek... Nagy-nagy tervek. De megoldhatók! A mindenkori teremtés nincs még befejezve. S eljön az idő, amikor a bolygók százain is ez az emberi faj uralkodik majd!

– És addig... Addig maradnak a mosószerreklámok?

– Például. De ne feledje, a teremtés sosem szünetel, csakúgy, mint az élet.

Az a kirívó elégedettsége! És való igaz, akkor, régen egy kis meglepetésért a szomszéd tartományig kellett menni. Mezőgazdaság. Vetésforgók. Öntözéses rendszerek. Nagy építmények emeltetése. Matematika. Fizika. Csillagászat. Most meg mindenütt a civilizáció tűzfészkei...

– Nem kértem az egy szál embertől sokat – mondta. – Csupán némi figyelmet.

– Figyelmet?

– A hegyek magasságáig emelkedő tornyaim... A széltől is sebesebben suhanó gépmadaraim... Nem állíthatja, hogy munkálkodásom képtelenség!

Nyugtalanított ez az alak. Az önteltsége. Tolakodó magatartása.

– Rendben – mondtam. – Ha óhajtja, írok önről valamit. Valami összefoglalót, kis írást.

– Nem! Nem azért jöttem – mondta Bigh Brother úr. – Az elismerését szeretném hallani! Bár, igazából..., olyan mindegy, hogy elismernek-e vagy sem! De vajon, ha repülőgépre ülnek, vagy a földalattin robognak, ha egyetlen másodperc leforgása alatt tárgyalásba bocsátkozhatnak a társukkal – legyen bárhol is a világban –, akkor miért nem fintorognak úgy, mint most ön...?!

Hallgattam egy ideig. Ő pedig még rázendített egy öndicsérő, fellengzős magánbeszédre. Mondván: nincsen szüksége idejét múlt bölcsességekre. Sem meghallgatásokra-elismerésekre. Legfeljebb az emberi kéz melegét fogadhatja el. Az emberi odaadás éltető erejét. Aztán váratlanul félbeszakította beszédét:

– Igaz is! Ma próbálják ki, és nem is oly nagy távolságban innen az új fegyvereimet! Hullik a forgács, szóródik bizony, ha vágják a fát! Hát, Isten áldja! – mondta.

Kissé hajlott háttal, gondterhelten elindult kifelé. Fennhangon még mondott valamit, de nem figyeltem már rá. Dolgom volt. Egészen más gondjaim, mint neki. Felemelni. Szemügyre venni. Megvizsgálni. És gondolkodni a világ dolgain. Háromezer esztendő távolából ismételten átéltem a régi idők hangulatát. A szomszédos földrész felől érkező, gyengéd és biztató légáramlatot. Theophilius, drága barátom – mondtam akkor és ott a tengerparti kikötőben ábrándozva. „Ne félj! Szelektől-viharoktól, ostoba ártalmaktól ne tarts! Haza jutunk mi még valahogy, haza!”