Szivárványhíd

Az őszi táj színeinek kavalkádja úgy öleli magába az asszony alakját, mint a nyár későn nyílott különleges virágát. Karcsú testével, feltűzött hajával kortalannak tűnik.

Sikertelen házassága százévnyi terhe alatt megroskadt, ezért utalták be a szanatóriumba. Valami megszakadt benne. A parkban ül, s elmélyülten olvas.

Férje hosszú idő után bejelentés nélkül érkezik. Ő úgy tartja, mindenhez joga van – még verni is, az a fajta. Dehogy ismerné el, hogy mióta nincs mellette az asszony, tehetetlen, sőt hiányérzete van. Ébredezik, isten tudja, valami nincs rendben az életükben – ezek a józanabb percei.

Egyezkedni jött. Nesztelen lopakodik az asszony háta mögé, és hirtelen mozdulattal befogja a szemét.

Ne játssz, no ne játssz, mondja az asszony apró kacajok közepette játékos huncutsággal. Semmibe vett, agyontiport érzések új erőre kapva, mint a gyökér nélküli lián kúsznak a férj testében szerteszét. Akaratlanul is beleborzong a hangtalan sóhajtásba. Akarta, egész lelkével hosszú percekre akarta megújítani ezeket a bizsergető pillanatokat, s nem fedte fel felesége szemét. Engedj – kacarássza –, engedj, István! Szava oly szerelmes alázattal szól, keze nyúlna a rátapadó tenyérhez, de az dermedten lehullott róla.

Mire az asszony megfordult, csak a széles megroppant alakot látta, amint óriási léptekkel távolodik. Szederjessé vált ajkai között nem forrtak szóvá a hangok – újra élek, élek, Béla...