Szerényebben is lehet jól élni

Szaló Csaba

Kontinensünk kereken öt éve határozatlan a 2015 óta húzódó súlyos menekültválság megoldásának ügyében; nyakunkon az égető klímaválság globális gondja; és bő fél esztendeje már, hogy a pandémia is gorombán és tartósan megfricskázta az orrunkat. A válaszokat Szaló Csaba szociológussal, a brünni Masaryk Egyetem docensével kerestük.

Vajon a tornyosuló bajok és az előreláthatatlan következmények közepette megvan-e bennünk a hajlandóság arra, hogy kissé mélyebben elgondolkodjunk mindazon, ami ebben a gépies automatizmusokkal és félszekkel teli, így biztos fogódzók nélküli modern világban körülöttünk zajlik?! Legalább futólag tudatosítjuk-e a belátás és a mérsékletesség helyénvalóságát, azt, hogy a kárhozatos pazarlás helyett boldogulni szerényebben is lehet. A válaszokat Szaló Csaba szociológussal, a brünni Masaryk Egyetem docensével kerestük.

Tanár úr, a nyilvánosságnak tudnia kell árnyaltan gondolkodnia, mi több, eligazodnia a szinte naponta rázúduló különböző válsághírek özönében?

Nem tudom, kell-e, de ha a közvélemény megpróbál árnyaltan, minél érettebben és a hatalomnak kevés közvetlen befolyást engedve gondolkozni, az szerintem minden társadalom előnyére válik. Mert hogyha csak fekete-fehérben számítunk az emberek véleményalkotására, úgy az efféle polarizáció nem tesz jót. Már eleve azért sem, mert mostanában nem a kritikai gondolkodás van túlsúlyban, hanem sokkal inkább az ingadozás, a habozás, nemegyszer az elfordulás és rálegyintés. Különösen, ha a saját magukat pozicionáló politikusok szívesen otthagyják az embereket a közélet megoldatlan közügyeinek csatamezején.

Az ön 2017-ben megjelent, az elmélkedés kultúrszociológiai aspektusait körvonalazó tanulmánykötetét a prágai SLON Kiadó gondozta, amelynek cégjele is a porceláncsészék között csatangoló elefánt… 2020 nyarán az emberek is ilyen tanácstalanok a jobbára maguk okozta globális bajok többségével, mint azt épp ez a találó rajz sejteti?

Igen. Ez a metafora is arra utal, hogy hiábavalóan ismerjük évtizedek óta egyrészt a globalizáció előnyeit, másrészt a hátulütőit és komoly következményeit. Ugyanis a hovatovább elharapódzó negatív folyamatok között többnyire csupán téblábolunk, ahelyett, hogy képesek lennénk látható haladást elérni a világ egybetartozó gondjainak redukálásában. Sőt, nemcsak abban tétovázunk, hogy merre lépve mit kellene tenni, hanem a különböző átfogó jelenségek összefüggéseinek megállapításában szintén gyakorta vagyunk határozatlanok. Mindez azután az egymás jókedvét rontó emberek, tehát a közvélemény alaphangjává válik.

Mondhatni, a közéleti kritika alapzajaként?

Abban az értelemben, hogy a jogos kérdéseknek mindig prioritásuk van. Időnként persze válaszokat is kell találni. Visszanézve akár az ezredfordulótól eltelt két évtizedre, talán a 2008–2009-es gazdasági és pénzügyi világválságot tudtuk a kérdések egész körét nézve szerencsésen kezelni. A mostani világjárványban az egészségügy globálisan tapasztalt elbizonytalanodásától a pandémia okozta tetemes gazdasági károk csökkentésének mikéntjéig, pusztán tapogatódzunk a kétségek között. Az emberek fejében és lelkében lejátszódó izgalmakról nem is szólva.

Nyilván merő véletlen, de épp szeptember 2-án, tehát napra pontosan annak ötödik évfordulóján beszélgetünk, hogy az akkori menekültkrízis csúcsán egy vízbe fulladt kisfiú, Alan Kurdi tengerpartra sodort holttestének a menekültsors jelképévé vált fotója járta be a világsajtót. Miként látja a szociológus: Európában a 2015-ös menekültáradat kavarta fel jobban az indulatokat, vagy a tél óta grasszáló világjárvány veszélyei és közéleti bonyodalmai borzolják inkább az általános kedélyeket?

Öt éve hamar tisztult az összkép. Pár nap alatt kiderült, hogy a politikai elit soraiban ki melyik megoldást pártfogolta: a menekültek befogadását vagy a rideg elutasításukat. Ráadásul a populista politika kijátszotta egymás ellen ezt a két tábort; a közvélemény pedig elvitatkozott azon, melyik megoldás lesz a megfelelőbb. Most viszont az a helyzet, hogy az eddig szerzett szakmai tapasztalatokon és az általános tanácsokon túl nemigen tudjuk, melyek a napjainkig világviszonylatban már százezrek halálát hozó pandémia átfogó visszafojtásának, illetőleg a megfertőződött betegek gyógyításának legjobb szakmaialternatívái. Ahogyanmégazsem világos, hogy például a szigorú határzárak elrendelése és a nemzeti bezárkózás a megelőzésnek valóban a legmegfelelőbb eszköze-e. A világjárvány globális társadalmi veszélyeit tekintve úgy látom, hogy inkább a világméretű klímaválság megoldatlanságához áll közelebb, mint a migránskrízis máig lezáratlan kérdéseihez. Még ha az is tény, hogy az ENSZ menekültügyi szervezete szerint 2019 végén a Föld lakosságának több mint egy százaléka számított a háborús konfliktusok, az erőszak, a súlyos szegénység vagy az üldözés előli félelemből menekültnek.

Szaló Csaba

Dosztojevszkij szerint a jó érzésű ember mások szenvedése láttán megértőbbé, a saját gyötrődései árán bölcsebbé válik. Tapasztalni annak jelét, hogy a bajok sokasodása révén változna a gondolkodásmódunk?

Ha most a szociológia nevében kell válaszolnom, akkor azt mondom, hogy a szociológusok ebben szkeptikusok. Az emberiség egyik alapvető jellemzője a tágabb környezet iránti közömbösség. Ahhoz pedig, hogy a mindenkori jelenben élő emberek figyelme a múltban történtek felé forduljon, generációváltások szükségesek, miközben gyorsan kopik a történelmi emlékezet. Így kevés a garancia arra, hogy az újabb nemzedék – a jelen különböző veszélyforrásait látva – levonja a tanulságokat az előző évek-évtizedek tapasztalataiból.

Beszéljünk hát inkább felelősségérzetről! A globális felmelegedés okozta természeti katasztrófák, a menekülttáborokban uralkodó és az emberi méltóságot sértő viszonyok, meg hát a Covid-19 teremtette átfogó fenyegetettség láttán mi segíthetné a felelősségtudatunk megerősítését?

A szociológia megkülönbözteti az egyszerű polgár felelősségét a döntéseket hozó és a gazdasági élet milliárdjait mozgató hatalom felelősségétől. Természetesen az úgynevezett „kisember” sem mentesül sohasem az egyéni felelősségtudat ódiuma alól, az aktív felelősségérzet pedig többnyire akkor erősödik benne, ha veszélybe kerül, vagy a közvetlen környezetét érintik a veszedelmek. A hatalom viszont általában választási ciklusokban megszabott időszakokra tervez, ami jobbára nem vagy csak ritkán párosul a hosszabb távú gondolkodás és az ezt megszilárdító felelősség logikájával. Ezen a politikai gondolkodási stíluson tudott túllépni Angela Merkel és a német kormány 2015-ben, amikor felismerve az akkori menekültáradat aggasztó bonyolultságát, elsődlegesen a feszültség enyhítésére törekedett. Közben nem azt nézte, hogy a következő esztendőben újra megválasztják-e. Férfiaknál ezt tartják államférfihoz méltó tettnek. A karizmatikus politikus akár az egyéni népszerűségét kockáztatva is képes függetleníteni magát egy-egy kulcsfontosságú ügy érdekében további karrierjének alakulásától. Persze, ennek előfeltétele, hogy a politikai és gazdasági hatalom döntéshozói felismerjék, minden eredményes válságkezelés alapja az együttműködés. Ezért a koronavírusjárvány és az egyre fenyegetőbb globális klímakrízis kérdéseiben számomra hajmeresztő, hogy nincs számottevő együttműködés. Az államok többsége a saját szakállára cselekszik. Kezdve az országhatárok lezárásától az Egészségügyi Világszervezet szidalmazásán át a még nem igazoltan biztonságos oltóanyagok bevetéséig. A pandémiát nem lehet elhamarkodott és különutas döntésekkel, nyereséggel kecsegtető pénzügyi eszközökkel megfékezni, politikai koordináció nélkül. És ebben több héten át az Európai Unió sem jeleskedett. Könnyen lehetséges, hogy ennek is tulajdonítható a járványtagadók, a megelőző intézkedések értelmét cáfolók táborának gyarapodása.

Érdekes
Szaló Csaba

NÉVJEGY

Szaló Csaba (Érsekújvár, 1968). Komáromban érettségizett, majd Brünnben és Manchesterben végezte tanulmányait. Brünnben a Masaryk Egyetem Szociológia Tanszékének docense. A transznacionális migrációval foglalkozó kötete 2007-ben, a kulturális emlékezetről szóló könyve 2017-ben jelent meg. További, társadalomelmélettel foglalkozó tanulmányai csehül és angolul láttak napvilágot.

Évtizedekig törtettünk nemtörődöm módon árkon-bokron-kátyúkon át, mígnem a nyilvánvaló éghajlatváltozás mellett most a világjárvány a felemelt mutatóujj, hogy egymás nélkül végül is nem boldogulunk?

Lényegében már az 1960-as évektől a társadalomtudományok egy része, a szociológia is, arról szól, hogy rendre ugyanabba a csapdába esünk. Jelesül, hogy a tudáson meg a hatalmon keresztül mind a természettel, mind az emberiség alapvető követelményeivel és az életvitel józan mérsékletességével szemben, megjátsszuk az erősebbet! A különböző világválságok viszont azt bizonyítják, hogy ez gyökeresen téves felfogás. És ha így folytatjuk, a természet fog legyőzni bennünket.

Ebben a mai világban mire volna mihamarabb szükség: több racionalitásra vagy az emóciókra is figyelő kritikai gondolkodásmódra?

Rögtön inkább a kritikai racionalitást mondanám. Mert ha valami önmagában racionális, az még nem jelenti azt, hogy az emberiességi is, meg kritikus is. A kritikai gondolkodásmód lényege ugyanis, hogy igyekezzünk észrevenni azt, ami nem látszik az első pillanatban. Hiszen más például a felelőssége annak, aki akcióban minden napra filléres áron új ruhát kínál, és más a felelőssége annak, aki jelentős haszonnal fenntartja ezt a rendszert. Az ideális az lenne, ha a kritikusan gondolkodó emberek megfelelő összetartással rá tudnák kényszeríteni azokat, akik e rendszert működtetik, hogy megváltoztassák ezt a mechanizmust. De hát egy ilyen kívánalom felér a kör négyszögesítésével. Ezért is vagyunk mi, szociológusok szkeptikusak. Hiszen tudjuk, mi a rossz és tenni kellene ellene, de azt is tudjuk, hogy ezt roppant nehéz, szinte lehetetlenség elérni.

Akkor azt már nem is érdemes feszegetni, hogy ebben a mai felfordult és rohanó világban megtaláljuke önmagunkban – önmagunkat?

De, szerintem érdemes. Csak a természet megszokott körforgásához kell igazítani az elvárásainkat. Mert akkor rádöbbenünk, hogy másként, szerényebben is lehet jó és tartalmas, teljes életet élni.

És a különböző világválságok kihívásai? Az emberiség képes lesz átlépni a saját árnyékát?

Félnék kijelenteni, hogy igen, bár a lehetetlent is meg kell próbálni. Én még mindig magánemberként vagyok optimistább, mint szociológusként, hiszen a szociológiának nincsenek univerzális tanácsai. „Csak” tényeken nyugvó megállapításai: a világot globálisan sodortuk a mai helyzetébe, így csak globális ráeszméléssel és cselekvéssel tudunk úrrá lenni a modern idők gondjain is.
 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!