Szép a hal, szép a világ

Eszébe jutnak a sejtelmes folyóparti esték, a meleg nyári éjszakák, a gyönyörű pirkadatok, amikor a nap korongja lassan kúszik fel a horizontra, és megéled a víz; locsognak a halak, harsogva rabol a balin, keszeg, ponty fürdik, karvastagságú márnák spriccelnek a víz fölé. Hej, de messze a nyár!

Azon a júliusi péntek

délutánon is nagy reményekkel kanyarodtunk a Morva partjára. Volt egy jó kis helyünk, ahová senki se járt; a legtöbb horgász lejjebb szokott táborozni, ott ki is volt gyúrva a part alaposan. Itt érintetlen csalántenger minden oldalról, fölöttünk csak a nyárfák susogtak az enyhe szélben. Mindig hétvégén jártunk ide, általában péntek délutántól szombat délig, délutánig. Gyorsan kirakodtunk, botok, vödrök, elemózsia, etetőanyag, hálózsákok, székek, minden a helyére került. Míg barátom visszavitte az útra az autót (mert a folyóparton nem szabad kocsival állni), bekevertem az etetőanyagot, amely afféle univerzális kaja volt: kukoricadara, tojás, liszt, méz, egy kis aroma. A legfogósabb összetevője persze a hit volt, hogy éppen ez kell a halaknak, és semmi más. Mire a haver visszajött, már bedobáltam az első gombócokat, oda, ahol a medertörést sejtettem, s ahol egy kis visszaforgó volt a vízbe dőlt fa alatt. Falatoztunk, talán koccintottunk is egyet (természetesen nem a medve bőrére, hiszen a horgász is babonás), aztán nagy várakozással befészkeltük magunkat a székek öblébe. Meleg volt, a folyó sejtelmesen rejtegette kincseit. Mivel a nap az osztrák oldalon készült nyugovóra, és éppen szembe tűzött, jó mélyen a szemünkbe húztuk a tökfödőt, pontosabban a szalmakalapot. Aztán nem maradt más, mint türelmesen ücsörögni.

Nem kellett soká várni.

Az egyik finomabb szereléket csonticsokorral dobtam be, gondolva, hogy a pontyok, amurok csak este, a sötétség leple alatt merészkednek elő, meg aztán az etetőanyag hatásának is idő kell. Addig szórakozok egyet az apróbb néppel. A keszegfélék gyorsan megtalálták a kaját: az első kapás tíz percen belül megrezegtette a bot spiccét. Félkilós dévér volt a tettes, méltatlankodva pocsolt a horgon, nem értette, mi történik. Sok ideje nem volt az álmélkodásra, hamar a haltartóban találta magát. Aztán ismét csönd, bedobtam a horgot. A másik szereléken kukorica várta a nagyobb zsákmányt, barátom pedig mindkét botjára „súlyosabb” csalit rakott. Ő nem akart a kisebb halakkal bíbelődni. Persze, a nagy esőgilisztát sem vetik meg a dévérek, így ő is perceken belül keszeget fogott. Át is szerelt kukoricára. ĺgy telt az idő, miközben gyorsan alkonyult. Fogtam még vagy három keszeget, majd meglepetésre egy gardát. Először nem akartam hinni a szememnek, hogy kerül ez ide, találgattam, de hiába forgattam, vizsgáltam minden oldalról, bele kellett nyugodni a természet mókás kedvébe. Miközben azon törtem a fejem, hogyan lehetne ezt beírni a fogási naplóba, hiszen abban ez a tipikus balatoni hal nem szerepel, szlovákul meg a nevét sem tudom, hirtelen akkorát rándult a kukoricás bot, hogy majd lerepült az ágasról. A bevágással el is késtem. Ez már valami komolyabb hal lehetett, gondoltam, jó lesz résen lenni.

Már az egerek motoztak körülöttünk a félhomályban, a szemközti parton őz csörtetett az aljnövényzetben, amikor az első burvány azt jelezte, megjöttek a nagy halak az etetésre. Megböktem a szundikáló havert, nyissa ki a szemét. Éppen időben, mert a következő pillanatban már görbült is botja vége. Bevágott, és felrikkantott.

Hű, de szép ponty!

És lazított a féken. A hal azonban nem akart „pontyul” viselkedni, vadul rohant szemben az árral, majd be, a folyó közepe felé. Összevissza kanyargott. Nem ponty ez, barátom, hanem jókora márna, szóltam oda neki, és igazam lett, mert kisvártatva megjelent a karcsú haltest a felszínen, és az alányomott merítőben jó másfeles márna csapkodott. Ponty, nem ponty, szép hal, konstatáltuk elégedetten. Aztán ismét falatoztunk egy sort, s hogy ne kelljen állandóan vakarózni, lefújtuk magunkat szúnyogriasztóval. Aztán leküldtünk egy fertőtlenítőt. Hej, de szép a világ!

Ismét csönd szakadt ránk, csak a cigarettáink parazsa izzott a sötétben. Följebb valami gémféle kiáltott, és az elmaradhatatlan egerek zizegtek a fák alatti bokrokban. Lehetett vagy tíz óra, amikor a kukoricás bot végén megbiccent a világító patron. Mire odakaptam, már a bot is a vízbe kívánkozott. Ezt szeretem az itteni pontyokban. Nem lacafacáznak, hanem felszippantják a csalit, és uccu neki. Rendesen betöröltem, és éreztem, szép halat akasztok. Az orsó fékje is felsírt, amikor a hal kitört a meder felé, és tipikus pontytempóval próbált menekülni. A harmincas zsinór nem sok esélyt adott neki, néhány tiszteletkör után barátom megszákolta a gyönyörű potykát, amely lehetett vagy négykilós. Aztán csak a szúnyogmuzsika, egérzene, székreccsenés. Csönd. Igazi, hamisítatlan nyári éjszaka, amely elringatja az embert, még a nem túl kényelmes karszékben is. Mire felriadtam, hajnali három óra volt. Kissé lehűlt a levegő, igaz, a hálózsákot ki sem csomagoltam, ingujjban szenderedtem el.

Nézek oldalra, barátom is mélyeket szuszog. Hé, bököm oldalba, nem aludni jöttünk! Igaz, ha komolyabb kapás lett volna, felriadunk, hiszen a horgász úgy alszik, akár a nyúl, minden gyanús moccanásra felpattan a szeme. Vagy mégsem? A nemjóját, csodálkozok, amikor barátom lecsusszan a vízhez, és felmutat egy jó hat-hét kilós amurt.

Hát ezt mikor fogtad?

Hogy a fenébe? Ilyen mélyen aludtam? Csak vigyorog, s azt mondja, nem akart felébreszteni. Megszákolta egyedül. Hát, fejlődik a koma, gondoltam, pedig alig két éve szegődött mellém. Vagy lehet, hogy azelőtt is horgász volt, csak titkolta? Mindegy. Szép a hal, szép a világ. Hajnalodik. Hatalmas faágat sodor a víz, nesztelenül úszik lefelé, mint egy kisebb hajónaszád. Kapkodjuk a botokat, bele ne akadjon a zsinórba.

Aztán bedobálunk, és újabb fejezet veszi kezdetét. Az egyik horogra én is esőgilisztát tűzök, hátha megtetszik egy szép márnának. Még végig se gondolom, már röppen a bot. A nemjóját, mekkora kapás! De valahogy nem márnára vall. Jól akad a horog a bevágás után, de valami nagy erőt érzek odalentről. Ez nem márna lesz. Kaszáló húzása elárulja, ez bizony harcsa. Borzasztó húzása van, majd kitépi a botot a kezemből. A fék visít, a bot görbül, a hal, mint a mozdony, elfelé. Nincs esélyem megfordítani. Elmegy!

Istenem, ekkora hal!

Abban a pillanatban felébredek. A hálószobába fény szűrődik be, kint süt a nap, olvad a hó. Délután fellapozom a naplóm, benne a bejegyzés: „2001. július 26. Morva. Este keszegek, egy garda (!), másfeles márna, éjjel négykilós ponty, hetes amur. Hajnalban egy harcsa szakított.”