„Sütni könnyebb, mint főzni“

Ilyen sem volt még színpadon. Úgy játszsza a szerepét, hogy közben zöldséget és krumplit pucol, kolbászt vág, és galuskát szaggat, s ott, a nézők szeme előtt készül el egy nagy adag étel. Élvezi?

Hogyne élvezném?! Az én főztömet eszik a kollégák. Nagy fazékban főzök, olyan tízliteresben, így marad is belőle, de valamelyik kollégám mindig elviszi. Azért főzök ilyen sokat, mert így gyakoroltam be. Most már csak öten-hatan esznek, eleinte azonban senki sem akart kimaradni belőle. Tudták, hogy este paprikás krumpli lesz galuskával, és készültek rá. Mindennel a nulláról indulok. Kezdődik az előadás, én meg kezdem a hagymával, a kolbásszal, a paprikával, közben mondom a szöveget, rohangálok, egy csomószor ott kell hagynom, öt percre elmegyek valahova, aztán gyorsan vissza, hogy le ne égjen, elég víz legyen alatta.

A próbák során sem fékezte, hogy a játék mellett ennyi mindenre kell figyelnie?

Nem, mert miután tudtuk a szöveget, s megvoltak a jelenetek, akkor már könnyű volt kiszámítani, hogy mire mennyi időm van. Például amíg Pap Vera elénekli a dalt, az alatt kell kikevernem a galuskát. Ez nem több, mint két perc. Akkor már ott kell hogy legyen a tojás, a liszt, és csak keverem, keverem, mint az őrült, hogy kész legyen, mert aztán el kell mennem a tűzhelytől. Mivel a főzés őszinte tevékenység, játszani is sokkal hétköznapibban lehet így. Eleinte, amikor négy órán át próbáltuk az első felvonást, gulyást főztem, mert volt rá idő. Hosszú, délutáni próba gulyáslevessel, hússal, aztán, hogy rá ne unjanak, tojásos krumplit is csináltam. Mindig attól függően találtam ki valamit, hogy mit adtak be a kellékesek.

A tojásos krumplit ott és akkor találta ki?

Nem. Ez is egy régi recept. Ennek is nagy sikere volt. Karikára vágom a krumplit, fedő alatt megsütöm, s amikor már majdnem kész, ráöntöm a felvert tojást. Hagymát is lehet tenni bele, úgy is nagyon finom. De az is előfordult, hogy csak krumplit sütöttem a próbákon, mert éppen akkor más nem volt. Vagy köménymaglevest főztem csurgatott tojással. Most beálltunk a paprikás krumplira, hiszen a kolbász egyébként is benne van a darabban. Azt adok a cigányoknak a mutatványukért, s mivel kellékként ott van a ládában, abból főzök.

Étvágygerjesztő látvány ez a közönségnek. Hogy reagálnak erre a nézők?

Bár ott főzök előttük, sokan mégis azt hiszik, hogy csak úgy füstöl a fazék, és bár a szemük láttára dobálom bele a krumplit, az étel valahol máshol készül.

Tehát, hogy kamu az egész?

Igen. Aztán persze meglepődnek, amikor beleteszem a babérlevelet, annak az illata ugyanis azonnal beteríti a nézőteret. Mára ez lett a bizonyíték. Meg a hagyma. Most már egyre többen vannak, akik elhiszik, hogy valóban én főzök. Meg is emelem párszor a fedőt, és nagy merőkanállal kiveszek belőle, hogy lássák, mi van ott. Csipetkét is gyúrtam, amíg több időm volt.

Előfordult, hogy nem úgy sikerült valami, ahogy szerette volna? Vagy már megy minden a maga bejáratott koreográfiája szerint?

Megtörtént már, hogy nagyon apró krumplit vettek. Mivel egyedül pucolom, senki nem segít, idegesítő, ha a kellékes nem figyel erre. Ilyenkor csak pár szem krumpli kóvályog a fazékban, de ha nagyobbak, azt gyorsan megpucolom, és könnyebben megy a főzés. Már szóltam, hogy ne toljanak ki velem. Vagy az is megesett, hogy életlen kést adtak. Na, az is szörnyű tud lenni! Visszatettem a tokba, és dühömben nagyon messzire hajítottam.

Kitől tanult meg ilyen jól főzni?

Az anyukámtól. Szerettem segíteni neki. De az édesapám is nagyon jól főzött. Elég hamar önállónak kellett lennem. A párom nem maradhatott éhes. A nőnek ugye, az a dolga, hogy főzzön a férjére, mégpedig olyat, amit szeret.

Meddig megy el, hol a határ, amikor azt mondja: „Erre már nem vagyok képes!“

Nincs olyan. Én szeretek, és tudok is főzni. Csülkös bablevest, töltött paprikát, székelykáposztát, mindent. A magyaros konyhát tanultam meg leghamarabb. Vidéken nőttem fel, Mezőtúron. Állatok voltak, disznóvágások. Horgászni is szoktunk. Pontyot, csukát, süllőt, keszeget. Megyek én ma is, ha az időm engedi. Órákon át bírom nézni a vizet. Van ebben minden. Pihenés, izgalom, várakozás, kíváncsiság… kitalálni, mi kell a halnak, hol van, merre ment? Ha kifogjuk, már ott, a parton megpucolom, és vagy berakom a hűtőtáskába, vagy helyben megsütjük. A tengeri halakat nem ismerem. Csak amit a boltban kapni. Azt el is tudom készíteni.

Valami mezőtúri specialitás?

A sváb perec és a kifli. Sós az egyik, kelt tészta, dióval töltve, porcukorban megforgatva a másik. Mindkettő sokáig eláll. Két-három hétig is friss marad.

Sütni is tud?

Sütni sokkal könnyebb, mint főzni, csak sokan azt hiszik, hogy bonyolultabb. Nem igaz. Sokkal egyszerűbb. Kelt tésztát, kalácsot, kenyeret, mindent tudok. Bár francia krémest és szilvás gombócot még nem csináltam, de egyiktől sem ijednék meg. Nekem kitalálni nehéz, hogy mit együnk, elkészíteni egyáltalán nem okoz gondot. Pár napja éjfélkor álltam neki a bakonyi bordának, két óra volt, amikor megettük. Palacsintát, tejbegrízt másnaponta csinálok. Mivel mindig késő este vagyunk együtt a párommal, akkor kezdek el főzni, de még soha nem éreztem fárasztónak.

Ha ilyen nagy élvezettel főz, gondolom, enni is nagyon szeret.

A finom ízeket valóban nagyon szeretem. A húsleves a kedvencem.

S mi az, amire senki nem tudná rábeszélni?

Ilyen csak egy van. A szalontüdő. A savanykás szalontüdő. Azt ne is lássam.

Külföldön?

Ott csak úgy találomra rábökök valamire. Nem fogtam még mellé soha. Illetve egyszer, Svájcban. Kihozták nagy jégtálon a kagylót, a csigát, az osztrigát… egyikből sem tudtam enni, maradt a pirítós. Én a halakat szeretem. Nem sok pénzünk volt, ünnepelni akartunk, de nem sikerült. A báránysültet is nagyon szeretem. Szoktam sütni én is.

Liba, kacsa?

Vidékről szoktam kapni hat-hét kilós kacsát. Az sem fog ki rajtam. Ropogósra sütöm. A töltött csirke is vissza-visszatérő vendég nálunk.

Gondolom, a befőzéssel sem áll hadilábon.

A baracklekvárt és az eperdzsemet nagyon szeretjük, abból sokat főzök be. De narancslekvárt is készítek. Az már nem olyan könynyű. Sokáig kell kavargatni. Porral soha nem sűrítek. Addig főzöm, amíg tényleg sűrű lesz. Kovászolni és savanyítani is tudok. Kis dinnye, karfiol, zöld paradicsom, csalamádé, káposztával töltött paprika – ezt mind a saját kezemmel rakom el. Aztán alig várom, hogy jöjjön a tél, mert tudni akarom, hogyan sikerült. Tele a polcom lekvárral, befőttel, savanyúsággal. Nyáron ezzel szórakozom.

Ursulaként a Száz év magányban készül valami nagy meglepetésre?

A paprikás krumpli helyett?

Csak hogy meglepje a kollégáit.

Gondoltam már rá. Biztosan örülnének valami másnak, hiszen már jó ideje ezt kapják szegények. Valami olyat kellene kitalálnom, ami pont annyi időt vesz igénybe, mint a paprikás krumpli. Lehet, hogy pulyka lesz, az gyorsan megfő. Vagy pincepörkölt, amiben benne fő a krumpli. Majd meglátjuk. Előbb-utóbb úgyis kispekulálok valamit.

Szabó G. László